Magyar Hírlap online

Színes mesék, világhír, nyolc évtized

Világszerte ismerik a nevét. Rómában De Chirico galériájában állított ki. Munkáit Amerigo Tot ötletének köszönhetően naptárba csomagolva juttatta ki Olaszországba. Megújította a rézkarc műfaját. Barátai között volt Pilinszky és Kondor Béla. Sikerei­nek egyik okát abban látja, hogy „fogyasztásra alkalmas” műveket készít. Gross Arnolddal beszélgettünk.



– Legendás korban járt a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei Hincz Gyula és Koffán Károly voltak, barátai között tudhatta Szabó Vladimirt és Kondor Bélát. Hogyan emlékszik erre az időszakra, az ötvenes évekre?

– Nem én választottam a tanárai­mat, hanem beosztottak hozzájuk. Szabó Vladimirról annyit jegyeznék meg, hogy nagyon nagy művész volt, de nem kapott Kossuth-díjat. Most talán végre a helyére teszik. Amúgy ő volt az, aki mindig hozott nekem valamit ajándékba, amikor nálam járt vendégségben a feleségével. Mind megvan, aláírva, ajánlással. Kölcsönadom majd ezeket a Szabó Vladimir-kiállításra, amely szeptemberben nyílik a Jászi Galériában.

– Önt talán jobban ismerik külföl­dön, mint a hazájában. Egyik római kiállítását maga De Chirico ajánlotta. Hogyan történt ez?

– Rómában, a spanyol lépcsőtől százötven méterre volt De Chirico bácsi galériája. Odamentem, volt hat-nyolc eredeti rézkarcom. Vaktában beszéltem, de az első mondatoknál kiderült, hogy magyar vagyok. Egy kedves hölgy megkérdezte, mennyibe kerülnek. Megvették az összeset, tetszett nekik a személyesség miatt. A galériá­ban nem értették, hogyan lehet színes egy ilyen munka, erre elmagyaráztam nekik, hogy csak egy lemezzel dolgozom, de fel van festékezve. Mire visszatértem a magyar akadémiára, az igazgató már látni akart, és azt mondta: „Meghívták egy önálló kiállításra, mit gondol, ki fogják magát engedni?” „Miért ne” – feleltem. És tényleg kiengedtek. Olaszországban aztán megismerkedtem Amerigo Tottal. Az összes anyagomat megvették, és Amerigo Tot azt mondta, szeretnének még többet is. Adott egy lejárt naptárt, amelynek karton volt a hátulja, és azt mondta: ha hazamész, küldj pár képet postán ebbe csomagolva, eladjuk. Ezt négyszer-ötször eljátszottuk, így volt egy kis aprópénzem.

– A színezett rézkarc az ön nevéhez köthető. Ez volt az a technika, amelynek a sikereit köszönhette?

– Mondták már akkoriban, hogy baj van a fekete-fehérrel. Persze macerásabb megcsinálni a színest, ráadásul a tanáraim is – főleg Koffán – szívták a fogukat, hogy most ez milyen grafika. Mondom: ugyanaz, csak föl van festékezve, és két lemezről van nyomva ugyanaz az egy. Még Kondor Béla is csinált egy-kettőt, de abbahagyta. Ez a technika munkaigényes, és a többieknek nem volt annyi energiájuk és türelmük. 1970-ben Kondor nyitotta meg a kiállításomat, s már majdnem mind színesek voltak a munkák.

– Ma néha úgy tűnik, mintha nem kellene tudni rajzolnia a képzőművésznek: a fontos a mondanivaló. Ön szerint kell a hagyományos mesterségbeli tudás a gépek világában?

– A grafika sok évszázadig, a reneszánsztól, Botticellitől a 19. századig, Klimtig olyan nevekhez kötődött, akik tudtak rajzolni. Amikor 1947-ben átszöktem a határon, hoztam vízfestményeket, kérdezték a felvételinél, hogy én csináltam-e őket. Lepecsételt papírt adtak, ezzel másnap kimentem festeni, és amikor vittem a kész festményt, nem akarták elhinni. Érettségi nélkül így vettek fel. 1953-ban végeztem, kilenc évig nem mertem hazamenni Romániába.

– Romániába, Tordába, szülővárosába valóban évekig nem mehetett, de a világot bejárta. Hogyan tudott a diktatúra idején kijutni? Nem akadályozták?

– Párizsban volt egy közös kiállítás a hetvenes években: Picasso, Chagall, Dalí, Gross. Erre sok helyen megorroltak itthon, mondván, ne nagyon járjak fogadásokra, diplomatákkal rendezett eseményekre. De eljártam. Máskor táviratot kaptam, hogy az amerikai követségről látogatóim lesznek. Mondták a minisztériumban, hogy nem kellene őket fogadnom, de közöltem, hogy szerintem nincs tiltva, hogy beszélgessek emberekkel, vagy hogy vacsorákra elmenjek. Több mint száz ilyen meghívásom volt, nem nagyon örültek ezeknek akkoriban. Volt tárlatom Amerikában is, Willem de Kooninggal közösen. A Los Angeles Timesban egész oldalas cikkben foglalkoztak vele. Mindenhol volt kiállításom a világban, de nem tudtak velem mit csinálni, nem tudtak kitenni sehonnan, mert nem volt rajtam fogás.

– Van speciális magyar grafikai stílus?

– Nincs. Az utolsó évtizedekben csak egy város van, mintha nem lenne máshol képzőművészeti kultúra: Párizs. Párizs kisajátította a képzőművészetet. Ami nekem sikerült, a többieknek alig-alig. Pedig ez magától működött, nem volt reklámom.

– Olyan barátai voltak, mint Kondor Béla és Pilinszky János. Hogyan emlékszik rájuk?

– Egyszer épp nálam voltak mindketten, amikor Molnár Edit fotóművésznő fotózta őket. Kondorral a kis modellvasutamat néztük éppen, Pilinszkynek annyira ez nem tetszett. Vele a Vigiliában elemeztük Kondort, négy oldalon át. Később eltávolodtak. Amikor meghalt Kondor, Pilinszky majdnem sírva mondta, hogyha tudnám, milyen gondjai voltak pont azokban az időkben a testvéreivel, a rokonságával. Pilinszkyt nagyon nem akarták engedni érvényesülni akkoriban – nemcsak a katolicizmusa, hanem az egész lénye miatt. Sok minden a szőnyeg alá van seperve Magyarországon.

– Egyszer azt mondta, meghatározó élménye volt Grúzia. Miért?

– Édesanyám örmény származású, ezért akartam kikerülni Örményországba. 1957-ben az Iparművészeti Főiskola igazgatója – ha jól emlékszem – és Makrisz Agamemnon Magyarországon élő görög szobrász, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének vezetőségi tagja összeállított egy csapatot. Képző- és iparművészek, festők voltak benne, meg én, grafikusként. Kivittek minket a Szovjetunióba. Lementünk Grúziába is öt napra. Fantasztikus volt a táj, egyszer-kétszer kimentem rajzolni, volt egy rom, olyan, mint itthon Visegrád, gyönyörű kis házakkal. Mindent lerajzoltam, és amikor hazajöttem, csináltam rézkarcot belőle. Ötvencentis, ami elég nagynak számít. A grúziába látogató a csapat egyébként egy új képzőművészeti szervezet alapja lett volna, de aztán nem léptem be semmilyen szervezetbe.

– Rosszabb vagy jobb művésznek lenni ma, mint az ötvenes években?

– Azért nehéz válaszolnom, mert én fogyasztásra alkalmas vagyok és voltam mindig. A körülmények szűkösebbek voltak akkoriban. 1945 után ki lett osztva minden: műtermek, lakások. Én sohasem kaptam semmit, háromszor kértem Derkovits-ösztöndíjat, de mindhárom alkalommal elutasítottak, és a szentendrei művésztelepen sem kaptam műtermet. Túlélésre rendezkedtem be. Sokan viszont, például Kondor, korán meghaltak. Reich Károly, Kass János sincs már. Nyolcvan fölött nagy dolog, hogy tud még emlékezni az ember – amúgy nekem úgy tűnik, a képzőművészet eltűnőben van. A kultúra szünetel. A háború óta megy minden lefelé, az utolsó húsz-harminc év volt a legrosszabb. Amikor hazajöttem Rómából, hoztam egy rézkarcot, az a címe, hogy Nyári délután. Fönt, a sarokban volt egy angyal. Mondta a zsűri, hogy elfogadták, de az angyalt le kell vágni. Hát levágtam, de nyomtam olyat is, amelyen rajtamaradt, így két változatban létezik. Egyszer jött a hír, hogy a lemezeimet a Nemzeti Galériába viszik néhány tucat példány eladása után, és áthúzzák, azután ott tárolják. Hosszú időn át huszonöt-ötven példány után adtam a galériának. Néhány évvel ezelőtt Szász Bandi – akkor még élt – mondta, hogy átvertek. Visszakértem a munkáimat galériától, de van, amit nem adtak vissza. Talán szégyellik, hogy áthúzták a lemezeimet…