Magyar Hírlap online

Romantika három tételben, fényesen

Hangjegynyom

Elsőként az orosz nemzeti romantika egyik első képviselőjétől, Glinkától hangzott el a Ruszlán és Ludmilla című operához írt nyitány. A játékosság, energikusság rögtön feltűnt: ez a pattogó, pörgő zene egészen életteli módon szólalt meg, és már itt érezhető volt: milyen fényesen, ízesen, de mégsem súlyosan szól az együttes.

A folytatásban jött a szólista és Mendelssohn II., d-moll zongoraversenye. Martin Helmchen elég fiatal, de elég érett is. Már a kezdő megszólalásaiban is éreztük a szerénységet, a jó zenei érzéket, bár nyilván nem csak őmiatta volt igen gondosan kialakított az egyensúly a zenekar-zongora mérlegen. Egyik sem volt túl sok, sem túl kevés – talán csak itt-ott, néhányszor volt a szólóhangszer egy picit halk. A klasszicizáló íz, bár érződik a versenyművön, ám olyan bájos, annyira szép és elringató, Helmchen pedig a lassú tételt annyira átszellemülten tolmácsolta, hogy mégsem tűnt idegennek. A megérdemelt tapsvihart szerényen viselte a lányok kedvence-típusú Helmchen, a ráadásokban maradtunk Mendelssohnnál és az ő Lieder ohne Worte (Dalok szöveg nélkül) című sorozatánál. Előbb a második füzet első darabja folytatta a ringatást, aztán a zongorista „van nálam még egy” kommentárja után a hatodik füzet második darabja következett.

Szünet után pedig Dvořák, az érett, kivirágzott romantika nagysága érkezett a IX., „Az újvilágból” című szimfóniával. Érdekes ez az ív, amelyet a műsor darabjai felvázolnak: a koraitól a virágzón – bár a zongoraverseny előbb keletkezett, mint a nyitány, de mégis – az érett romantikáig. Szép válogatás. A szimfónia szintén remekül sikerült, a már említett fényes hangzás itt is csodákat művelt az egyébként remek, de helyenként zeneileg kissé túlragozott műben (háromszor is vége lehetne, de mégis folytatta a szerző – mondhatnánk tiszteletlenül). A lassú, II. tétel rezes indítása és angolkürtszólója gyönyörűen sikerült – ebből lett ugye egy spirituálé –, a III. tétel pattogó hegedűszólama szintén. A IV. tétel kezdő, mélyről jövő, fenyegető vonóstaktusai is kellően súlyosan és egyben könnyeden jöttek. A vastaps megérdemelt: Sir Neville Marriner bár kissé elfáradt, mégis kiállt ráadásokat vezényelni, először valami romantikus szösszenetet, aztán Mozart Figaro-nyitányát, amelyekben a fény ugyanúgy megvolt, mint az egész koncerten, és nem csak a zenekar részéről. A billegve járó idős úr – nyolcvannyolcadik életévében jár! –, amint fellép a dobogóra, átváltozik. Erő, stabilitás érződik állásában, visszafogott mozdulataival, jó értelemben vett lazaságával nem színészkedi túl a vezénylést – a láthatóan jól együtt muzsikáló együttesnek talán nincs is szüksége állandó kontrollra.