Magyar Hírlap online

Nyomasztó mesék Ulickajától

Könyv. Ignáciusz macska, Kalácsov, Antverpen veréb és Marija Szemjonova százlábú meséje, avagy Történetek állatokról és emberekről

És a szépség, hál’ istennek, elég tág esztétikai kategória, így sok-sok színes és sok-sok sötét dolog belefér. Például a halál is, amiből így vagy úgy, de új élet kerekedik. Ahogy történik ez Ljudmila Ulickaja meséiben is, nemegyszer: „…az az egér, akiről most szó lesz, egy szál maga volt. A férje még fiatal korában belefulladt egy nagy köcsög tejbe… (…) Az Egér szülei és falusi pereputtya mind odaveszett, amikor az öreg ház, amiben éltek, porig éget.” Nem éppen szívderítő, ám mégis gyönyörű mesekezdet. Van honnan építkezni, s azt hiszem, mesében ennél már csak feljebb lehet jutni, ennél már csak jobb, bőkezűbb lehet a sors. S hogy valóban bőkezű, az leginkább Ulickaja lágy, ám mégis csavaros vonalvezetésének köszönhető. És a gyerek? Mi lesz a gyerekkel, ha ilyeneket olvas? Felnő, legalábbis bizonyosan felnő.

Amíg a gyerek egy percet sem fog csodálkozni az olyan neveken, mint Ignáciusz macska, Kalácsov, Antverpen veréb vagy Marija Szem­jonovna százlábú, addig a felnőttek esetleg ezek megjegyzésével lesznek elfoglalva. A gyerek és a felnőtt problémája persze más és más, azonban ami ebben a három mesében közös, az a közösségi lét. Emberek és állatok együtt, azonos nagyságban élnek. Van, hogy az ember, a kéményseprő Fegya zsugorodik a Magányos Egér méretére, s van, hogy ember és lovak élnek egy háztartásban, de közösséget alkot itt növény és állat és rovar is. S ami a leginkább összetartja ezt a varázslatos méretazonosságot, hogy mindannyian együtt cselekszenek a gondban.

Amíg nem következik be a baj, szinte nem is foglalkoznak egymással. S az olykor előforduló apró gonoszságoknak nincs megalapozott okuk sem, de aztán visszájára fordul minden: aki addig valakinek szúrta a szemét, abból válik hős, s amellé áll mindenki, beleértve azt is, akinek éppen szúrta a szemét. Ó, és akkor el is jutottunk oda, hogy ez mese. Nem a valóság.

Talán a címet lehetett volna még gyúrni, esetleg, mert a Történetek állatokról és emberekről szinte arra apellál, hogy felette Ulickaja neve van, s hogy az elég. De a fordítás rendkívül magas színvonalú, Kisbali Annának köszönhetően. A nyelvi megformáltság szelíden ad pluszhangulatot a meséknek, s ezt úgy, hogy egy betűt sem tudok oroszul. Lakatos István rajzai pedig olyan határon billegnek, ahol a nyomasztó szféra és a gyermeki csoda találkozik, s csak arra az oldalra dőlnek el, amelyikre az olvasó akarja. A látásmód folyamatosan befelé hajlik, középre, tehát itt is mi billentünk, s közben felvonul minden motívum. Mindenesetre egységesen zsúfolt rajzok ezek, s ahogy Lakatos közölte, jó előre figyelmeztették: a meséket nők és gyerekek is olvasni fogják.

Szóval szép, nem hivalkodó, nem magamutogató ripacs ez a könyv. Mesekönyv. Nem hódítani akar, hanem megmutatni, olykor-olykor a nyomasztó eseményekből kerekednek a legszebb történetek.