Magyar Hírlap online

Női princípium Marjane Satrapi képregényeiben

Könvy

Nem tudom, hogy létezik-e női irodalom. Amióta az emancipáció feltűnt bolygónk kék egén (vagy hol…), sokan vitatták már ezt a kérdést, amelyik minduntalan, újra és újra éles és elszánt, szenvedélyes vitákat generál. Akad, akinek jobban esik azt mondani, hogy van, igenis létezik külön női és külön maszkulin irodalom, és nem csekély azoknak a száma sem, akiknek jobban esik úgy érvelni, hogy nincs, istenuccse, az irodalom egy és oszthatatlan, nem tagolható nemi szempon­tok alapján. Mert, édesanyám, nem perdül a rokka, oly szakadós olykor az a bizonyos szál… Aztán persze láthattuk már az évtizedek, sőt századok során azt is, hogy az irodalom számtalan más vonatkozásában ugyanígy tagolható – a nemi szemponttal elvileg teljesen azonos módon. Tehát vélhetően – szükség esetén – a nemi szempont is tetszés szerint érvényesíthető: amikor úgy kívánja érvelésünk, akkor hivatkozunk rá, amikor meg inkább az ellenkezőjét bizonygatnánk, akkor tagadjuk. Nem tudom tehát, hogy van-e női irodalom, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a női képregény létezik. A megteremtője és kiváló művelője pedig az a Párizsban élő, egyébként iráni származású Marjane Satrapi, akinek korábbi, kétrészes Persepolis című művéből már film is készült, amelyik a rangos cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját, és Oscar-díjra is jelölték.

Satrapi új képregényének alapszituációja végtelenül egyszerű: lányok és asszonyok gyűlnek össze esti teázásra, ülnek és beszélgetnek, pletykálkodnak, „jár a nyelvük, mint a rokka”. Ezek az őrült nők pedig összehordanak mindent házasságról, elhasznált férjekről, párkapcsolataikról, intim praktikákról, zsírleszívásról, plasztikai műtétekről stb. Irán kívülről, a hétköznapi híradások szintjén egy számunkra idegen, elzárt világnak tűnhet, a szélsőséges iszlámnak a nőket megalázó, felfoghatatlan szokásai­val. De ez a vallási, szociális, történelmi, társadalmi háttér Satrapi korábbi képregényének, a Persepolisnak volt a témája, az Asszonybeszéd már egészen más szemszögből közelíti meg ugyanezt: a mindennapi élet szintjére vezeti vissza a nagyban egyébként is mindig csak általánosított, közhelyes, s ezzel együtt már igencsak felszínes képet, összhatást. Az iráni társadalom, a család és a kisközösségek mindennapjainak apró szilánkjaiból mutat fel – célzottan válogatott – fragmentumokat a szerző. Leginkább az foglalkoztatja, hogyan élnek mindezek hátterében az emberek, hogy mozognak a korlátozások, közhelyek világában.

Végül pedig azt látjuk, hogy ezek a női sorsok, női történetek nagyjából annyira átlagosak, kortalanok és helyhez sem kötöttek, egyszersmind hétköznapiak, hogy teljesen mindegy, hogy éppen Iránban vagy a világ bármely más, talán kevésbé elzárt szegeltében játszódnak, hiszen bárhol máshol is hasonló történeteket mesélnek, és hasonló dolgokról fecsegnek össze a mindenféle őrültéségeket pletykázó lányok és asszonyok, amikor belendül és elszabadul, s „jár a nyelvük, mint a rokka”.

Csak a közeg változik, amelyikben ezek az emberek élnek, vagy amelyikben a szerző elhelyezi őket.

Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
Nyitott Könyvműhely, 2010
144 oldal, 1990 Ft