Magyar Hírlap online

Monteverdi rizsporos parókákkal

Koncert. Börzsöny barokk napok: csöndes háttér

A templomban épp véget ért az esti mise: fekete ruhás, fekete kendős, idős asszonyok ballagnak hazafelé. Furcsa turisták – német ajkúak is – érkeznek, és jól öltözött pestiek, váciak, környékbeliek. A falu kocsmájának teraszán megpihenünk, egy budapestinek szokatlanul olcsó áron mérik a sört-bort-üdítőt, néhány helybeli beszélget az asztalnál, kint a gyerekek bicikliznek, nénik beszélgetnek az utcán: itt lassú az élet, és nem a rossz értelemben véve. Van ideje mindenkinek átélni a napokat. A Váctól északra fekvő falu katolikus temploma adott helyet ugyanis a VII. Börzsöny Barokk Napok egyik koncertjének, amelyen csütörtök este a Sonora Hungarica Consort zenélt, a fiatal tenorral, Szigetvári Dáviddal kiegészülve, aki nemrég Innsbruckban, egy nemzetközi régi zenei fesztiválon nyert különdíjat. A zenészek – Lachegyi Imre blockflöte, Kovács Katalin csembaló, Szászvárosi Sándor viola da gamba – 1992-ben álltak össze, hogy a reneszánsz és a barokk kor kamarazenéjét népszerűsítsék. Jól teszik, ugyanis Magyarországon méltatlanul kevés előadáson kerül elő a Bach előtti időszak, a klasszicizmusba és romantikába beleragadt hazai koncertéletet nem elég gyakran fűszerezik a korábbi korok művei.

Három olasz áriával indul az este, köztük Monteverditől a Si dolce e il tormento; és a tenor énekel, érzékenyen, szép dinamikával, közben ott érezzük magunkat valami hercegi palota színháztermében, rizsporos parókák között. Aztán két kamaradarab következik ének nélkül, Lachegyi Imre – aki egy személyben a fesztivál szervezője is – elmondja rövid ismertetőjében, hogy két olyan szerző művét hallhatjuk, akik úgy emelkedtek ki kortársaik közül, mint később Bach vagy Händel. Itt még nem különülnek el a tételek, pusztán a tempóváltás jelzi a később rendszeressé vált tételszüneteket.

És megint pörög a képzeletfilm, talán Velencében járunk, talán egy álarcosbálon, az ezernyi gyertya, az izzadtság, a parfüm és az ételek szaga keveredik a tenger illatával; sodor a zene, a csembaló ritmusa, a gamba bús hangja, a blockflöte előbb szomorú, aztán vidám éneke. Majd Purcell következik, három dal, az énekessel; a középső darab lassú, talán fájdalmas ének, csodálatos pianissimóval ér véget: nem véletlenül kapott Szigetvári Dávid elismerést Innsbruckban. Kár volt a Bach-triószonátáért, ezt eltolták a zenészek, többször is szétesett a kamaraegyüttes. Pedig a mester mennyeivé kódolt zenéje több figyelmet érdemel.

A végére tartogatták a legmelósabb, legnehezebb áriát, Telemanntól az In gering – und rauhen Schalen címűt, az azonos nevű kantáta első énekét. Tökéletes, nem leragadós ritmusban dalol együtt a tenor és a blockflöte, a recitativót pedig ismét tapintható lélekkel hozza elő torkából a tenorista. Mire vége a koncertnek, lement a nap, a völgyben még hűvösebb levegő settenkedik, a kocsma terasza megtelt közben, és fáj visszamennünk a pesti zajba.