Magyar Hírlap online

Mindent legyőz a magyar nyelv ereje

Irodalom. György Attila nem tart attól, hogy besorolják valahová, mivel nincs olyan politikai irányzat, amilyen elveket ő vall

József Attila-díjat vehetett át a nemzeti ünnep alkalmából György Attila. A csíkszeredai születésű író úgy véli: a magyar irodalom egységes, függetlenül attól, hogy a határon túl vagy az anyaországban születik, a népi–urbánus vita pedig jelenlegi formájában már kissé nevetséges – ami nem jelenti azt, hogy semmiféle lelki „törésvonal” nincs irodalmunkban.



– Magyarország egyik legfontosabb irodalmi díját veheted át. Sokak számára természetes, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan, mások külön kezelik a határon túli és az anyaországi magyar irodalmat. Miként vélekedsz erről? Erdélyi magyar írónak tartod magad, vagy egyszerűen olyan magyar írónak, aki Erdélyben él?

– Kevés egyértelműbb kérdés van ennél egy magyar író számára. Ha mindenáron csomót akarnék keresni a kákán, azt mondanám: nem Magyarország egyik legfontosabb irodalmi díjával tiszteltek meg, hanem a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb díjával. A szakmai kuratóriu­mokban ott vannak a jelenleg „határokon túli” magyar írók: és ez a legjobb példája annak, hogy a magyar irodalom intézményileg is egységes, nem „csak” nyelvében. Ami a magyar irodalom esetleges vagy létező különbözőségeit illeti: valahogy úgy van ez, mint a magyar konyhával. Létezik somlói galuska, kolozsvári káposzta, székelygulyás vagy palócleves: de azért ugyanaz a magyar konyha. Az ízek kiegészítik, és nem elnyomják egymást. Jómagam Erdélyben, Székelyföldön élek. A lányom Pozsonyban, a Felvidéken, a családom jó része Svédországban, barátaim szerte Kárpátalján és Délvidéken is. És ez az interjú, ahogyan sok korábbi írásom, egy budapesti lapban lát napvilágot. Magyarul, magyar olvasóknak. Ennél mi sem természetesebb.

– Magyarországon a művészeti díjaknak mindig van valamilyen politikai felhangjuk: néhány művész visszautasított egyes díjakat, ha számára elfogadhatatlan politikai erő akarta elismerni, másokat azért soroltak be egy bizonyos politikai irányzat követőinek táborába, mert átvettek egy díjat. Milyen érzés ennek ismeretében József Attila-díjat kapni?

– Talán nehezemre esett volna néhány éve kezet fogni olyan emberekkel, akik számára szintén problémát jelenthetett volna az én kezem. Itt most szigorúan politikai, világnézeti kérdésekre gondolok. De a József Attila-díj odaítéléséről elsődlegesen egy szakmai kuratórium hoz döntést, amelyet aztán vagy jóváhagy, vagy sem az illetékes minisztérium. Nem mintha ez nem lenne mérvadó. Szerb Antal írja valahol, hogy „a tudós egyetlen földi jutalma a kortársak irigysége”. Most számomra a legnagyobb jutalom a kortársak elismerése. Az én esetemben aligha merül fel majd, hogy besorolnak egy „bizonyos politikai irány” követőjének a díj átvétele miatt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy olyan politikai irányzat nincs, amilyen elveket én vallok… Közismerten nemzetben gondolkodó, konzervatív, ha úgy tetszik: radikális ember vagyok, de nem hiszem, hogy egy szakmai díjat föltétlen ennek ismeretében kell mérlegelni. Én például éppen úgy kedvelem Knut Hamsunt, mint Szerb Antalt vagy Ezra Poundot, mint Faludy Györgyöt.

– A magyar irodalom pólusai a mai napig a népi–urbánus ellentét mentén rendeződnek. Sokak – főleg a fiatalabbak – szerint ez azonban már meghaladott vita, a globalizáció korában ugyanis maga a magyar irodalom a tét. Miként vélekedsz erről?

– Igen – mondanám, ha gonosz akarnék lenni. De így csak azt mondom, hogy a népi–urbánus vitának ebben a megfogalmazásban nem csak helye nincs, hanem kissé nevetséges is. Ugyanazzal az infrastruktúrával, ugyanazzal a tájékozódási lehetőséggel ma már vajmi kevés jelentősége van annak, hogy valaki Budapesten, Kolozsvárott vagy Csíkszeredában él. Az én esetemben a lelki törésvonal az, ami létező: nem a népi–urbánus, hanem ugyanezt a tudathasadást továbbéltető nemzeti-nemzetietlen ellentét. És ez nem arról szól, hogy vitézkötésbe kell öltöztetni a rímeket vagy szivárványszínűbe az igéket. Egyszerűen emberi habitusról és arról szól, mit adunk tovább, önbecsülést vagy önsajnálást, illetve ami ennél rosszabb: önbecsmérlést. A magyar irodalom amúgy nem tét. Mindent elbír, más kérdés, mennyire egészséges. De hát ez is relatív. Azt hiszem, a magyar nyelv akkora erő és csoda, amely mindent legyőz. Még a rossz magyar irodalmi kurzusokat is. Most éppen ez történik.

– A magyar írók mára lehetetlen helyzetbe kerültek, szinte semmilyen támogatást nem kapnak, ösztöníjak nincsenek, és egyre valószínűbb, hogy a Márai-program sem indul el. Miként látod az írók jelenlegi helyzetét, az írók és a kultúrpolitika viszonyát? 

– Ebben nem vagyok ennyire borúlátó. A Márai-programot várjuk meg, korai lenne temetni, ami meg sem született: és ha az ötlet megvan, egyszer csak gyümölccsé érik. Ösztöndíjak pedig vannak, az kényesebb kérdés, hogyan, mennyire használnak az íróknak és mennyire a könyvkiadóknak vagy könyvterjesztőknek, de távolról sem tragikus a helyzet. És – bár nem szokásom, de az idén én is ösztöndíjas vagyok – azt is mondanám: egy író ne az ösztöndíjakból akarjon megélni, ez rangon aluli. Persze nagyon jó, ha van, ha adnak. De butaság a hiányára fogni a terméketlenséget. Aki éhesen nem tud írni, jóllakottan sem fog. Sovány vigasz, tudom. Sokkal hasznosabb lenne az alkotók, szerkesztők, szellemi emberek mindennapi béralapján, honoráriumain, fizetésén javítani, emberhez méltó, középosztálybeli megélhetést nyújtani nekik: de ez már politika, ami nem az én asztalom.