Magyar Hírlap online

Maszkok világpremierje

Kiállítás. Korszerű intézmény ad otthont hamarosan a felbecsülhetetlen értékű műkincsgyűjteménynek

Valóságos délkelet-ázsiai sziget jön létre hamarosan az Andrássy út mentén, Zelnik István Kelet-kutató, gyűjteménytulajdonos kollekciójának alakuló múzeuma körül. A világszerte egyedülálló tárlat a tizenhatezer darabból álló, felbecsülhetetlen értékű délkelet-ázsiai műkincsgyűjtemény legszebb darabjait vonultatja fel, a bevétel pedig a magyar kultúra ápolását, elsősorban az orientalizmus fejlesztését szolgálja majd. A világhírű gyűjtő március közepétől – mintegy ízelítőként – a Néprajzi Múzeumban két és fél évezredet átívelő aranymaszk-kollekcióját tárja a közönség elé.



– Honnan ered a keleti kultúra iránti vonzódása?

– Édesapám barátja, Sövény Aladár orientalista, nyelvész indított el ezen az úton középiskolás koromban. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem keleti nyelveket tanulni, elsőként japánul. Sövény nemcsak a képzőművészet, hanem az irodalom és a nyelvészet iránt is felkeltette az érdeklődésemet. Fantasztikus ember volt, ő szerkesztette az első koreai–magyar szótárt, emellett kínai, koreai és japán műfordító volt. Az ötvenhatos megnyilatkozásai miatt azonban feketelistára tették, ellehetetlenítették tudományos munkáját, s a hatvanas évek közepéig segédmunkásként volt kénytelen dolgozni. Amikor már komolyan érdeklődtem Ázsia iránt, ő szorgalmazta, hogy olyan tárgyakkal vegyem körül magam, amelyek meghatározzák gondolkodásomat. Innen eredeztethető a gyűjtőszenvedélyem. Már diákként elkezdtem tárgyakat, keleti témájú könyveket gyűjteni a keresetemből. Moszkvában a nemzetközi kapcsolatok egyetemére jártam, s a tanulás mellett vietnami nyelvű tolmácsként dolgoztam. Amikor később diplomataként Vietnamban jártam, a fizetésem nagy részét régiségek vásárlásra fordítottam.

– Milyen részekre tagolható a kollekció?

– A teljes gyűjtemény tizenhatezer darabból áll, nagyobb része Délkelet-Ázsiából, kisebb része Kínából és Ázsia más tájairól származik. Igazi értékét az arany-, ezüst- és bronzkincse adja. Ez teszi világhírűvé, hiszen a tyám fejedelemségek arany- és ezüstkincseinek egy részét birtoklom, a délkelet-ázsiai fennsíkok letűnt törzsi királyságainak aranytárgyai mellett az elefántcsont-faragó művészet lenyűgöző darabjaival és páratlan aranymaszkgyűjteménnyel rendelkezem. Ezt kiegészíti a csaknem hatezer darabos kínai porcelán- és egy kőszoborgyűjtemény, amely bármely világhírű múzeum dicsőségére válna. A tárgycsoportok önmagukban is híressé tehetik a gyűjteményt, együttes értéküket nézve pedig elmondhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európában a legnagyobb kollekció birtokosa vagyok. A Néprajzi Múzeumban március közepén Aranyba rejtett arcok címmel huszonnégy aranymaszkot és három ezüstmaszkot állítunk ki. Világpremier lesz, hiszen ezek közül egyetlenegyet sem ismernek a világban hivatalosan. Két és fél évezredet ível át a tárlat, legrégebbi darabjai az időszámításunk előtti ötödik századból valók. Találhatók közöttük vallási, halotti maszkok, rituális és színházi célú álarcok vagy éppen törzsi maszkok. Létezik három olyan darab – köztük két skorpiómaszk –, amely méltó Tutanhamon fáraó vagy Agamemnón maszkjához. Öt évvel ezelőtt kezdődött el a teljes anyag feldolgozása, amit a világ komoly fenntartásokkal fogad, mert hihetetlennek tartják, hogy egy magyar ember ekkora kollekcióra tehetett szert.

– Mi fogta meg a keleti világban?

– Ahhoz, hogy valaki Ázsiát megértse, komolyan meg kell ismerkedni a kultúráival, filozófiáival, vallásaival, nyelveivel és az emberek életmódjával. Ennek együttese formálta ázsiai elkötelezettségemet. Mindig arra törekedtem, hogy mélységeiben ismerjem meg ezt a világot.

– Milyen módszerrel építette a kollekcióját?

– Mindenekelőtt megszállottság­ra, elhivatottságra volt szükség,­ amely egy egész életre elkötelezett a régió iránt. Nélkülözhetetlen a történeti, művészettörténeti ismeret és az a gyakorlati érzék, hogy amikor az ember kézbe vesz egy tárgyat, tudja a patinájáról, az anyagáról, hogy mekkora értéke van. Természetesen egy nagy adag szerencse is hozzájárult. A vietnami háború végén például, amikor a középosztály megsemmisült, fillérekért jutottam hozzá tárgyakhoz. A könyvtáramat bővítettem is a vietnami kommunista mozgalomról szóló első kiadvánnyal vagy az értelmiségi mozgolódást dokumentáló kötetekkel. Ennek egy részét a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának ajándékoztam. Néhány évig Nyugat-Európában éltem, ahol megismerkedtem a nagy múzeumok anyagával és a jelentősebb magángyűjtőkkel, és tanulmányoztam a régiségvásárokon, zsibvásárokon fellelhető kincseket. A volt gyarmattartó országok állampolgárainak harmadik generációja az ősei gyarmatokon szerzett kincseit mostanában értékesíti, ennek az időszaknak is a vége felé tartunk.

– Mikor határozta el, hogy Ma­gyar­országon állítja ki a gyűj­te­ményt?

– Nagyjából tíz évvel ezelőtt derült ki, hogy a tárgyegyüttes bizonyos részei felbecsülhetetlen értéket képviselnek, ráadásul mintegy 150 kincs egyedülállónak számít a világon. Ezekből sehol sem ismernek egyéb feltárt és közzétett példányt. Úgy gondoltam, ezt az értéket nem elrejtve kell tartani, hanem elérhetővé kell tenni. Ehhez társult a gondolat, hogy az anyag feltárásához és kutatásához létrehozzak egy délkelet-ázsiai kutatóintézetet, egy tanszéket és egy nevemet viselő ösztöndíjat a fiatal magyar orientalisták felkarolására. Világszerte már öt vagy hat egyetem Kelet-kutató szakával állunk kapcsolatban, az a cél, hogy nemzetközi tudományos központot hozzunk létre Budapesten. Időközben Franciaországban, Svájcban és Belgiumban is felajánlottak nekem – gyakorlatilag ingyen – erre méltó épületet, de úgy gondolom, büszkének kell lennem arra, hogy magyarként hoztam létre a gyűjteményt. és a múzeumnak itthon, az Andrássy út 110. szám alatt találtam meg a méltó helyét. Az intézmény bevételéből a hazai kultúrát kívánom támogatni.

– Hogyan fogadta misszióját a magyar kormány?

– Sajnálattal mondhatom, hogy a jelenlegi kulturális kormányzat semmilyen formában – sem kultúrpolitikai, sem anyagi – nem kívánta felvállalni a Zelnik-gyűjteményt és az ehhez kapcsolódó oktatási terveinket. Semmiféle kormányzati megkeresés ez ügyben nem érkezett hozzám.

– Ismer olyan hazai múzeumot, amelynek mintájára felépíti a kiállítást?

– Nem, 21. századi intézményként, a magyar múzeumoktól teljesen eltérő koncepció szerint fog működni. Ékszerdoboz lesz, amely a korszerű múzeum minden funkciójával rendelkezik, nem csupán tárlat, de minden részletében a keleti kultúra megjelenítője. Arra számítunk, hogy a belépőkből, a webes múzeumlátogatóktól, illetve a minden évben a világ egyik nagyvárosában megrendezendő árverésből befolyó pénz jelentős támogatást adhat a hazai kultúrának.

– Mikor nyithat meg a múzeum?

– Időpontot még nem tudunk mondani, de az biztos, hogy most elkezdődnek a belsőépítészeti és a kertészeti munkák. Reményeim szerint november környékén megnyithat a palota, amely növényvilágával, vendéglátó-ipari részével egy csipetnyi Délkelet-Ázsiát testesít meg a világörökségi sugárúton.