Magyar Hírlap online

Korunk hőse, a kulturális munkás

A nyilvánosság egyébként nem érdemel szót, ha komoly dolgokról beszélgetünk, de ha a létrontás egyik jellemző tünetét mutatja, akkor talán igen. Jómagam például irtózom a kulturális munkástól. Ez néhány mondatot talán megér.

Ki ne ismerné napi- és hetilapokból, folyóira­tokból, tévéből, rádióból a kulturális munkást?
Ő az, akinek munka a kultúra. Neki az a dolga, hogy a kulturális életben tevékenyen jelen legyen, hogy ott tegyen-vegyen, hogy tegye-vegye magát, célja pedig az, hogy a verbális babázás, amit ő szellemi tevékenységnek hisz, végül igazi kulturális papás-mamássá kerekedjen, aminek láttán az olvasók és nézők végül elhiszik, hogy ő tényleg valaki.

A kulturális munkásnak – a szellem emberei által azonnal tetten érhető, mert minden kifinomultságtól mentes – gondolatait folyamatosan kiabálnia kell, mert a kultúrhomokozó hangos. Sokan vannak itt, akik ugyanebben a játékban akarják adminisztrálni magukat, némi kárpótlást nyerve azért, mert nem volt elég tehetségük ahhoz, hogy igazi szellemi emberekké váljanak. (A kulturális munka eme kárpótlás jellegét persze sokuk még csak nem is látja. Ők boldogabbak.) Ha ezt egy látó felrója neki, a kulturális munkás a demokratizmus védőpajzsát rántja maga elé, mondván, hogy ez csak egyetlen vélemény. (Na persze, Szókratész véleménye is egy darab, meg az övé is.)

A kulturális munkás győztes alkat: győztesen szeret kimászni a homokozóból. Munkáját harcnak látja. (A kultúra átpolitizáltságából fakadó kölcsönös sárdobálástól függetlenül is.) Igazi zsurnaliszta szellem. Mit jelent ez? A szellem működésének legalacsonyabb fokát. Itt az érdekesség az adu ász. Az nyer, aki érdekes tud lenni. Érdekesnek lenni azt jelenti: efemer jelenségekben feredőzve fölpiszkálni a fásult nép érdeklődését egy pillanatra. A következő pillanatban úgyis jön valaki, aki még érdekesebb, még inkább up to date, és ez kioltja a parányi öngyújtó-lángot. (Az érdekességet mint a jelenvalólét akárkibe-hanyatlásának egyik móduszát Heidegger a Lét és idő lapjain tisztába tette; akit érdekel, nézzen utána ott.)

A kulturális munkás akkor érzi elemében magát, ha a kulturális élet valamely aktualitására függesztheti pillantását, hogy azt jól kivesézze.

Ő akkor örül, ha sikerül kerítenie egy szerencsétlen nyilatkozót, akiből interjú címén úgynevezett érdekes mondatok facsarhatók ki valamely aktuális kulturális pletykáról. Minduntalan alulról szagolni az ultraibolyát: ez az ő sorsa. Az alkotót a mű létrejöttének érdektelen körülményeiről, a műből kinyomozható konkrétumokról, a mű várható társadalmi hatásáról faggatja. Mindig a tény, sosem a fény. Mást persze nem tehet, hiszen az ő világából az a légáram ab ovo ki van zárva, amely valakit alkotóvá lélegeztet.

Milyen lábakon áll a kulturális munka? Először is: mi a kultúra? A kultúra a szellem reziduuma: romja és monumentuma. A kultúra az, ami megmarad, ha a szellem elillant. A kulturális életben a szellem kitaszítottjai mozgolódnak. (Tisztelet a kivételnek, azoknak a szellemeknek, akik azért vesznek részt ebben a mechanizmusban, mert még mindig hisznek valamiben, ami reménytelen.) A szellem embere individuális lelki működéséből kilépve a szellem kollektív-dionüszikus mámorterébe lép. Ezen a szinten él, itt tanúsítja, hogy a parmenidészi igazság a legegyszerűbb értelmezési fokon is igaz: to auto noein esztin te kai einai, azaz: gondolkodás és létezés azonos. Hogyan is érdekelhetné az ilyen embert az, amit kulturális munkások tárhatnak elé?

Aki örök dolgokkal foglalkozik, hogyan érdekelhetné az aktualitás? A kulturális munkás mindig up to date: föl a dátumra. Mint egy hegymászó.

A szemétdomb tetején aztán szétnéz. Gondolatvilága nem lehet más: efemer, felszíni. Munkája során is a felszíni formákat keresi. Ha egy interjúalanya mélyre megy, ő azonnal korrigál, vissza a sekélybe. A változás, az empíria, a sodródás világa érdekli. Semmi köze az állandósághoz, az észhez, az ataraxia szellemi nyugalmához. Reggel kipattan a szeme, és ő napi kultúreseményeket fürkésző pillantását a dologvilág héjába azonnal beküldi. (Egyszer elmentem egy távoli városba egy kulturális munkással. Ahogy kiszálltunk az autóból, ő odarohant egy újságoshoz, és megvette a napilapokat, hogy megtudja, hova érkezett. Föl se nézett órákig az újságokból az emberekre, a házakra, az égre.) Aktuális az, ami nem potenciális. A megvalósultban kialvó.

A kulturális munkás mindazonáltal bátor. Mert nem tudja, mit cselekszik. Bátran kritikát ír egy filmről, amit nem ért. (Fiatal „filmkritikusok” tömegei nem láttak soha Tarkovszkij-filmet – persze nem is értenék –, fiatal recenzensek tömegei nem olvastak soha Dosztojevszkijt.) Mert neki is van véleménye.

A baj nem az, hogy léteznek félművelt kreatúrák, és nem is az, hogy ezek beleártják magukat a nagyok dolgába. A baj az, hogy ők mondják meg a tömegnek, milyen kulturális jelenségeket hogyan kell értelmezni. A tömeg pedig, mivel jobbat nem tehet, elhiszi nekik, hogy ilyeneket és így.
Emlékszem, egyszer írtam egy tévéműsorról, amelyben egy – azóta is sokat szereplő – kulturális munkásnő A festészet napja nevű műsorfolyamot vezette. A kitűnő festőtől – iszonyú hülyeségek után – ezt kérdezte: „És mondja, egyáltalán fontos önnek, a festőnek, hogy nekem, a nézőnek az ön festményéről mi jut eszembe?”

Tárcámat akkor így zártam: „Nem, kedvesem; hogy önnek miről mi jut eszébe, az senkinek nem fontos.” Most is így zárom. Áll az idő. És mivel az idő áll, amit írtam, nem aktuális. Nem up to date. Kedves kulturális munkások és munkásnők, kérem, ne olvassák el a fenti tárcát! Ja, hogy már elolvasták? Hát istenem, néhány elfecsérelt perccel több.