Magyar Hírlap online

Kabátzsebben duruzsoló énekek

Könyv

Szarka Tamás: Anonymus kérdez – Ghymes-zenék versei Szenc Bt., 2006, 85 oldal, ár nélkül

Kényes műfaj a dalszöveg: amit az élő muzsika a mennybe repít, szárnyaszegetten vergődik papírra vetve. Zenészeink, dalszövegíróink időről időre mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel: kötetben adják ki szerzeményeiket, hátha a szöveg varázsa felidézi az olvasóban a zenét, s annak erejével hat.

Szarka Tamás, a felvidéki Ghymes együttes énekes-hegedűse nem először tesz ilyen próbát: Anonymus kérdez című, válogatott verseket és dalszövegeket tartalmazó kötete már harmadik a sorban. Ettől persze még nincs könnyű dolga: a kelet-közép-európai népzenét, dzsesszt és kortárs zenét ötvöző zenekar muzsikája ugyanis van annyira elementáris erejű, hogy az ének gyakran "csak" szólamként hasson, a vonós, fúvós hangszerek, az elektronikus hangzással vegyített népi instrumentumok egyenrangú kísérőjeként, a zenei asszociáció értelmezéseként. Ami a zenében az ötvöző erő, a szöveg szintjén leginkább a vad asszociációknak, látomásosságnak feleltethető meg. S bár dalaik nemegyszer szöveg alapúak, Szarka írásai gyakran inkább olyan kulcsszavak sorjázásának tűnnek, amelyek átélhetőbbé teszik a (világ)zene nyelvén közvetített érzelmeket.

A vers sokáig énekelhető szöveget jelentett, kortárs líránk azonban már rég megszabadult az előadhatóság szorító béklyóitól: ritmustól, lejtéstől, rímtől, szótagszámtól, vagy – hogy a befogadói korlátokat is figyelembe vegyük – az egyszerű, könnyen megjegyezhető, mégis költőien tömör fogalmazástól. S bár a két kategóriát már külön kezeljük, ettől függetlenül erény – gondoljunk csak József Attila, Weöres Sándor vagy Nagy László írásaira –, ha a vers megzenésíthető. Ritkábban ugyan, de találni példát a fordítottjára is: dalszöveg is bírhat olyan költői erővel, amely feledteti a zenét. Verssé dicsőülhet a dal.

Szarka Tamás kötetében mindkettőre találunk példát: vergődésre és költőiségre egyaránt. Többféle elvárásnak kell ugyanis megfelelnie. Úgy kell autentikusan mozognia saját látomásos szövegvilágában, hogy a szerzői írások – világzenéről lévén szó – eleget tegyenek a nyelvfelettiség követelményének is, vagyis ne nyomják agyon súlyukkal a zenét. A nemrég megjelent kötet a példa rá: Szarka gyakran a népi rigmusok, regösök szövegvilágában találja meg ezt a kifejezésmódot. Ez az a tömör, rímes, ritmusos keret, amely zeneiségével a nyelv ismerete nélkül is hat, mégis kellő költői szabadságot biztosít. Hogy mint versek, hogyan érvényesülnek ezek az írások, az változó. A kötet az utóbbi négy Ghymes-album – Héjavarázs, Éghymese, Messzerepülő, Csak a világ végire – mellett a szerző szólólemeze, az Anonymus dalszövegeit is tartalmazza. Vannak köztük felejthetőbb, nehezen befogadható, zenei háttérrel sem ható szövegek, nem egy esetben azonban átlépik a mágikus határt: zene nélkül is verssé válnak. Ilyen például a Héjavarázs négy felejthetetlen sora: Vicsorog a láncunk, leesik a porba, / szabadul a herceg, szabadul a szolga. / Héjavarázsunk dühe kire szálljon? / Ellenség kell ezen a világon!

Kifejezetten erős a Messzerepülő több szövege (ilyen a Regölés, a Szép jel, a Csengőcsángó vagy az Álom elé); depressziós, a modernitással konokul szembemenő gondolatvilágról vallanak a szólólemez dalai (a Vasbalett, az Átmeneti gyász vagy a Mindenáron). A szerző inspirációira mutat rá a Csak a világ végire több darabja: az énekes-hegedűs ugyanis gyakran átkölt vagy továbbgondol népdalszövegeket, de könnyed, gunyoros is tud lenni.

Szarka Tamás meg nem zenésített versei és novellái, amelyeket a kötet végére szerkesztett, arról vallanak, hogy a szerző távolabbra lát a dalszövegeknél, ambíciói túlmutatnak a zenén. S bár kötetének nem minden darabja meggyőző, a könyv kabátzsebre tervezett mérete leginkább arra mutat rá: rajongóknak szánta, akik a zenében keresik a verset, s nem fordítva.