Magyar Hírlap

2010-03-11

Jól Ütemezett Elmeharc

Scorsese kiválóan konstruált alkotása klasszikus formanyelvi megoldásokkal és film noiros hangulattal

Remek színészi játék, zseniális zene, jól ütemezett nyomasztás, mégsem mondható – mint, ahogy azt valahol olvastam – Scorsese legjobb filmjének. A Viharsziget izgalmas és kiválóan konstruált pszichothriller, de a film a klasszikus formanyelvi megoldások következetes használata és a szokványos történetvezetés miatt a szépen kivitelezett szürreális álomjelenetek ellenére sem mutat túl a hagyományos thrillereken.

A még mindig kölyökképű Leonardo DiCaprio jól hozza a kiégett rendőrbíró karakterét

Egy elhagyatott sziget, elmegyógyintézet, szakadatlan eső és egy nagy rejtély – egy izgalmas thriller alapkellékei, amelyek a Viharsziget történetének s ezzel együtt Dennis Lehan azonos című regényének a kiindulópontjai. S ha ezek a kellékek egy olyan ügyes rendező kezébe kerülnek, mint Martin Scorsese, kevéssé valószínű, hogy nem egy jól összerakott, élvezetes és mindenekelőtt profi végeredményt kapunk.

Az ötvenes évek Amerikájában játszódó sztori középpontjában a múltja démonaival folyamatosan küszködő Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) rendőrbíró áll, aki egy veszélyesen borongós, szél tépázta szigetre érkezik társával (Mark Ruffalo) azért, hogy előkerítse az elmegyógyintézet egyik szobájából rejtélyesen eltűnt beteget. Persze hamar kiderül, hogy senki sem az, aminek látszik, s a csalafinta, ámde könnyen rekonstruálható cselekményszálaknak köszönhetően a film nem állítja túl sok kihívás elé a nézőt. A mozi közben folyamatosan az eddig is szép számban támadó skizofilmekből szerzett előismereteken túlmutató végeredményt várunk, de sajnos mindvégig látjuk, merre furakszik egy csavar, s azt is sejtjük, mi lesz az egyébként hibátlanul összegyúrt alkotás zárlata.

A színészi alakításokon nemigen lehet fogást találni – s habár megoszlanak a vélemények arról, hogy a még mindig kölyökképű DiCaprio mennyire tud hitelesen megformálni egy megkeseredett, kiégett, saját lidérceivel harcoló beteges figurát, kétségtelen, hogy az évek és a tapasztalatok jót tettek neki, kiváló választás volt a szerepre. A sort erősíti a pszichiáter szerepében remeklő Ben Kingsley és a Jeremiah Naehringet megformáló Max von Sydow is. A hölgy szereplők viszont – Emily Mortimer emlékezetes „cellajelenetén” kívül – nem brillíroznak.

Nem lehet elmenni szó nélkül az alkotás igen fontos építője, a zene mellett – fontos szerepet kap a filmben Mahler és Ligeti muzsikája is, amely túlmutat a gyakran túlságosan is sejtelmesre vett, pszichothrilleres hangulatot közvetítő, közhelyes aláfestésen, igaz, olykor mintha a filmtől elrugaszkodva, öncélúvá válna. A Viharsziget erejét a látomásos jelenetek és az erős film noiros hangulat adja: a csodaszép szürreális montázsok felvillanásával különböző tudatállapotok között lebegünk, habár a koncentrációs táborok flashbackjei néhol kicsit erőltetettnek hatnak. A képi világ, a jól átgondolt és megkonstruált jelenetszövés a rendező és az operatőr (Robert Richardson) kitűnő együttműködésének eredménye – a néhol túlhúzott jelenetek viszont olykor visszavesznek a hatásból.

Röviden összefoglalva benyomásainkat: a Viharsziget emészthető, kidolgozottságában erős film, Scorsese végeredményben nem ad okot a csalódottságra, de nem ez az a film, amelyen napokig sóhajtozunk, gondolkodunk.