Magyar Hírlap online

Emelt fővel ünnepelni dacos hangulatban is

Különleges alkalmi műsorral készül a Ghymes együttes március 15-re, a ’48-as forradalom és szabadságharc évfordulójára. Szombaton a győri Városi Egyetemi Csarnokban, vasárnap a fővárosi Papp László Budapest Sportarénában, hétfőn pedig a debreceni Főnix Csarnokban mutatják be Szerelmes szabadság című programjukat. Szarka Gyulával, a zenekar egyik vezetőjével beszélgettünk.



– Lehet még újat mondani a forradalom és a szabadságharc témájára?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy lehet. Másrészt pedig kell is újat mondani, hiszen meggyőződésem, hogy életben kell tartani az 1848-as események szellemiségét, ápolni kell azok emlékét. Ugyanolyan nemzeti hagyománynak tekinthetjük ezt, mint bármely másikat. Egy olyan eseménysorra emlékezünk ezen az ünnepen, ami meghatározó volt a történelmünkben. És amelyik jellegéből adódóan folyamatosan magában hordozza a megújulást, hiszen a legelőremutatóbb évfordulóink egyike.

– Milyen aktualitásai vannak manapság ennek az évfordulónak?

– Ha körülnézünk a mai politikai életben, akkor láthatjuk, hogy még mindig szükség van Petőfire, Kossuthra és Széchenyire. Szükség van tehát olyan emberekre, akik a nemzetet életben tartják, az ügyét előre tudják vinni; megmutatják, hogyan lehet, és hogyan érdemes ezt csinálni. Ki kell állni, fel kell lépni, képviselni kell a nemzeti érdekeinket, amikor szükség mutatkozik erre. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden évben legalább egyszer – ami igazán nem sok – mindenképpen elmondjuk ezt, és fölhúzzuk a magyar zászlót. Ettől még nem leszünk szélsőségesek. A Szerelmes szabadság című programunkban Dörner György színművész elmondja a Himnuszt, és ettől sem leszünk szélsőségesek. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy például az amerikaiak is folyton az amerikai zászló előtt állnak, és ez, ugye, senkit sem zavar.

– A Felvidéken, ahonnan a Ghy­mes indult, milyen hagyományai vannak a szabadságharc meg­ünneplésének?

– Nekünk különösen érzékeny pontunk ez az ünnep, otthon, a Felvidéken is minden évben megünnepeljük, már iskolás korunkban is különleges alkalom volt ez. Persze Pozsonyban és Nyitrán is, amikor ott álltunk a Petőfi-szobor előtt, mindig tudtuk, hogy vannak köztünk olyan emberek is, akik nem ünnepelni jöttek, hanem csak nézelődni, megfigyelni, és észleltük is őket a hátunk mögött. Volt ennek egy ilyen hangulata is, amit mi egyébként nem bántunk, ez benne volt a dologban, nem lettünk ettől szomorúak. Egy olyan dacos töltettel gazdagította ez az ünnepünket, ami még inkább hangsúlyozottá tette a „csakazértis” érzését.