Magyar Hírlap online

Egy falu húsz éve

Kiállítás. Az átányi kutatást bemutató tárlat hatalmas adósságot törleszt

Ennyire rossz jó kiállítást ritkán látni. A Néprajzi Múzeum Egy falu az országban – Átány című tárlata, amely Fél Edit és az idén nyolcvanéves Hofer Tamás néprajzkutató több évtizedes kutatásának eredményeit mutatja be – csaknem fél évszázados késéssel –, egyrészt hatalmas adósságot törleszt, másrészt hagy maga után kívánnivalót, nem is keveset. Nem tudtuk eldönteni, hová tegyük.

Kezdjük a végén. Magyarországon évtizedekig ismeretlen volt annak a kutatatásnak az eredménye, amelyet két néprajztudós, Fél Edit (1910–1988) és Hofer Tamás, a Néprajzi Múzeum munkatársai kezdtek 1954-ben egy Heves megyei településen, Átányon. A cél az volt, hogy megörökítsék a szocialista gazdaságpolitika „modernizációja” miatt lassan eltűnő paraszti életformát. A két évtized (!) alatt gyűjtött tárgyi emlékek, elkészített fényképek, kép- és hangfelvételek és a kutatásról szóló publikációk Nyugaton hamarabb váltak ismertté, mint hazánkban: Fél Edit és Hofer Tamás munkája egy chicagói kiadónál, majd Koppenhágában és Göttingenben jelent meg – míg itthon csupán annyit lehetett róla tudni, hogy van, de igazán még a szakma sem ismerhette, a magyar tudományos könyvkiadás ugyanis elzárkózott attól, hogy közzétegyék az erről szóló köteteket. Egészen 1997-ig: a Balassi Kiadó jóvoltából ekkor jelent meg az Arányok és méretek a paraszti gazdálkodásban című munka.

A mostani tárlat forrásanyagát az Átányon gyűjtött, eddig kiállításokon szinte soha nem szerepelt tárgyak, korabeli feljegyzések és a bőséges fotóanyagból válogatott képek alkotják, és látható ezenkívül egy interjú is Hofer Tamással (Fejős Zoltán munkája), valamint a fotóanyag digitalizált része érintőképernyőn, sőt néhány hangfelvétel is akad.

Ami a koncepciót illeti: igaz, hogy a tárlaton csak azt lehet bemutatni, amit a kutatás érintett, és ilyen szempontból az alcím, Emberek, tárgyak, kapcsolatok, azonnal el is igazít, mégis feltűnő, hogy a tárgyi kultúra, a szokásrendszer, a napirend, az esküvő és a gyász tárgykultúrájának kutatásán túl nem merészkedtek a néprajzosok az 1950-es évektől a hetvenes évekig terjedő időszakban. Érthetetlen, hogy semmilyen szellemi tartalom nem jelenik meg a tárgyi világ bemutatása mellett: szinte szó sem esik a vallásról, néphagyományról, meséről. Bemutatják a női ködmönt – többfélét is –, de sem a kurátor, sem a kutatók nem tartják szükségesnek, hogy valamiféle magyarázatot mellékeljenek a díszítések szimbolikájáról. Érintőképernyőn látható a húsvéti templomjárás, de még azt sem tudjuk meg, vajon református vagy katolikus a falu. (Úgy tűnik, református.) Sorakoznak az esküvői képek, de fél felirat sem tájékoztat arról, ki kicsoda, milyen esküvői hagyomány él. Látható a húsvét a képeken, de egy szó sem esik a helyi népszokásokról.

Arról nem beszélve, hogy a mégoly alapos és tisztességesen feliratozott tárgygyűjtemény is a „levegőben lóg” a pesti látogató előtt: nem derül ki, hogy mi mire való, városlakó legyen a talpán, aki tud valamit azzal kezdeni, hogy mi az a „félhelyes gazda” vagy „fertályos gazda”, vagy mi a „tőzegtaposás”.

Nyilvánvaló az is, hogy az 1950-es, hatvanas években egy állami intézmény munkatársai nem vizsgálhatták – hivatalosan – a téeszesítés káros hatásait, vagy azt, hogy miként számolja fel a szocialista állam a hagyományokat, hogy mára a falu sok helyütt egyenlő legyen a kocka­ház-nejlonotthonka-bádogkocsma-munkanélküliség négyzettel, de hogy minderről szó sem esik, az érthetetlen. (Hofer Tamás mond csupán néhány szót erről a vele készült interjúfilmben, amelynek különböző részeit három teremben vetítik.)

Ha az alapkoncepció az volt, hogy mindenféle kommentár nélkül bemutassák a kutatási eredményeket, akkor érthető a Néprajzi Múzeum tárlata – csupán az merül fel, hogy ily módon mindez inkább a szakmának szól, és cseppet sem nagyközönség-kompatibilis. Ha viszont az átlaglátogatónak szánták a tárlatot, akkor bőségesen el kellett volna látni modern magyarázó szövegekkel, és az sem ártott volna, ha a végén kapunk legalább egy fényképet vagy rövid videót arról, hogy néz ki ma Átány. Hogy mindezt a látogatók nagy része is így gondolja, arról a vendégkönyv néhol indulatos bejegyzései is tanúskodnak.

Mindenesetre mi azért annak is örülünk, hogy negyven év múltán egyáltalán megismerhettük az egyik legnagyobb szabású magyar falukutatási program eredményeit, Nyugat-Európa után itthon is.
És ezért köszönet illeti a kiállítás létrehozóit.

Egy falu az országban – Átány
Néprajzi Múzeum
Budapest V., Kossuth Lajos tér 12.
Látogatható: 2010. június 13-ig