Magyar Hírlap online

Egy építész, aki öt évtizede műveli a csodát

A közelmúltban jelent meg Kévés György munkásságáról egy vaskos könyv, Dvorszky Hedvig beszélget benne a távolba tekintő építésszel, azzal, aki öt évtizede műveli a csodát, az általa képviselt magyar építészetet. („Műveld a csodát, ne magyarázd” – Nagy László.) Egy ilyen beszélgetőkönyv alkalmas arra, hogy földijével, Kubik Annával, a Magyar Színház művészével beszélgessünk a Kossuth-, Ybl-, Prima Primissima és egyéb díjakkal kitüntetett építészről.

Kubik Anna és Kévés György kölcsönösen és feltétel nélkül szereti, tiszteli egymást, mindketten Ősiben születtek, jól ismerik egymás művészetét. Anna is olvasta ezt a szabálytalan könyvet, amelyben barátok, társak nyilatkoznak Kévésről, elmondják, milyennek látják őt – közelről. Anna szerint Fajó János ír róla a legérzékletesebben és a legpontosabban, legalábbis az ő olvasatában. Van benne egy gondolat, amit szinte kórusban idézünk fel. „Ő fedezte fel, hozta vissza a mi egyetlen tartós burkolóanyagunkat, a vörös-fehér klinkert, amit az ipari építészet és az Északi-tenger melléki városok már évszázadok óta alkalmaztak, csak hát nálunk valahogy kiment a divatból, elfelejtődött. Pedig hát a sáron, a vályogon kívül csak agyagunk van, se kövünk, se gránitunk, se fánk. (Ami volt, azt Makovecz felhasználta.)”

Aztán arról töpreng a művésznő, hogy olyan korban, olyan körülmények között kellett Kévésnek megteremtenie saját magát, amikor mindenkinek egyformának kellett volna lenni, amikor egyenházakat kellett tervezni, nőttek a földből az ocsmány panelek. A panelfelújításról Kévésnek az a véleménye, mondja Anna, hogy nem lesznek élhetőbbek ezek a lakások, ha szaloncukorba csomagolják őket. „Kevés ember képes arra, hogy folyamatosan szembemeneteljen az uralkodó áramlatokkal, nagyon sok erő és nagyon sok munka árán lehet csak megteremteni azt a személyiséget, amely képessé teszi erre az embert.” Megállapodunk abban, hogy Kévés nem az állam pénzét kockáztatta építészként, hanem a sajátját, bár az előbbire órákon át sorolhatnánk a példákat. Amit elgondolt, azt tűzzel-vassal végig is vitte. Részt vesz a saját házainak az életében, a házmester-szintű feladatokat is megoldja, ha kell. Harcol az építészképzés megújításáért, szeretné, ha a fiatalok tanulmányaik befejezése után ne sima rajzolók legyenek, vállalják el a beruházással, a kivitelezéssel járó feladatokat is.

Élhető tereket kell teremteni, amelyek mellesleg szépek és izgalmasak is. Ilyenek a Kévés-házak. És fontos a házon a zászló is. Az ilyen házak mellett jó elmenni, mondja Anna. „Rengeteget tanultam tőle, a Gyurit mindig föl lehet hívni, hogy ezt most így, vagy úgy, vagy másképp… Olyan élettapasztalata van mint keveseknek, és ezt szívesen át is adja.”

A könyvet lapozgatva együtt gyönyörködhetünk azokban a reprodukciókban, amelyek Kévés házait próbálják felidézni, de nincs az a fotóművész, aki képes lenne épületeinek nagyvonalúságát, egyszeriségét, tájhoz kötöttségét megmutatni. Aztán Kubik Anna színművésznő elviharzik, ezen a nyáron ő volt Veszprémben az örök anya, a Jókai regényéből ismerős Baradlayné. Kubik Anna olvas, játszik, gyereket nevel – és őrzi, ápolja saját hitét és a baráti beszélgetésekben megőrizhető értékeket.