Magyar Hírlap online

Dzsessz, börtön, autók, avagy minden, ami kell

Könyv

Sokféleképpen lehet játszani a trombitán. A dzsesszben például számtalan virtuóza van a hangszernek, s bizonyos értelemben mindannyian saját, csak rájuk jellemző hanggal rendelkeznek. Valahogy azért mégis nagyon hasonlítanak egymásra. Főként és mindenekelőtt abban, hogy mindannyian szívesen használják ki a trombita harsányságában és gyorsaságában rejlő lehetőségeket.

Nos, az amerikai Chet Baker ennek éppen az ellenkezője volt. Ez a fehér bőrű trombitás a szépen és hosszan kibontott témákat szerette, a melodikus improvizációkat, amelyekben még csak halvány jele sem volt rohanásnak, sietségnek.
És hallatlanul tudatos trombitás volt, minden rögtönzése önálló kompozí­ciónak számított, annyira gondosan, mondhatni, precízen építette fel őket, kerülve az ismétléseket és azokat az üres, helykitöltésre használt frázisokat.

Mindehhez pedig mindig valamilyen visszafogott, de rendkívül precíz ritmuskíséret társult. Ha hasonlított egyáltalán valakihez Chet Baker játéka és trombitahangja, akkor az az ötvenes évekbeli Miles Davis. A könyvben, amelyet Jeroen de Valk írt Baker életéről és pályájáról, szóba is kerül ez a nyilvánvaló párhuzam. Más kérdés, hogy Davis aztán különféle zenei utakat járt be, Baker viszont életve vé­géig kitartott a visszafogott, de nagyon igényes, elsősorban a dallamokra és a harmóniákra, no meg a jól felépített szerkezetekre koncentráló dzsessz mellett, amit egyébként coolnak hívtak. Mellesleg pont azért, mert bár sohasem mellőzte ez az irányzat a természetes emberi emóciókat, de kerülte azokat az érzelmi kitöréseket és az ezekkel járó ritmikai felfokozottságot, dinamikát, amely mondjuk a hard bopot jellemezte.

A könyv egyébként nem erről szól, hanem arról, hogy Chet Baker már negyvenhárom éves korában a halálra készült. Élete a fellépések, a drog és a magány háromszögében zajlott. Voltak nők, voltak barátok, és volt család is persze. Úgy mellékesen. Csak az autók iránti rajongás szőtte aranyszálaival Baker amúgy csendes napjait, amelyeket csupán az időnként bekövetkező letartóztatások, börtönbüntetések tettek komorabbá a kelleténél.

Tökéletesen beszélt olaszul, de nem tanártól és még csak nem is barátoktól, hanem a rabtársaktól tanulta meg a nyelvet egy olaszországi fegyházban. Egyszer megkérdezték tőle, melyik volt élete legszebb napja. Azt válaszolta a többgyermekes apa, hogy az, amelyen megvette kocsiját, az Alfa Romeo Giuliettát.

Baker egyébként egész életében a hangos siker és a teljes elfeledettség hullámvasútján ült. Adott még egy szép koncertet a debreceni dzsessznapokon, egy-két évvel azelőtt, hogy 1988-ban meghalt.