Magyar Hírlap online

Brüsszel Törpapával és Tintinnel

Kiállítás. Az állandó kiállítások mellett még magyar vonatkozású időszaki tárlatot is találunk a belga főváros aktuális kínálatában

Bár Brüsszel elsősorban mint az Európai Unió egyik központja ismert, a belga főváros az utóbbi időben a vizuális kultúrának is fontos színtere: nemcsak a nemrég megnyílt Magritte-múzeum, de a kevéssé ismert állandó tárlatok és olyan extrém kiállítóközpontok révén is, mint amilyen a Rajzfilmközpont, ahol a Peyo alkotta Hupikék törpikék rajzai is láthatók.

A város állandó kiállítóhelyei közül kiemelkedik a Belgiumi Királyi Szépművészeti Múzeum (Les Musées royaux des Beaux-Arts de Belgique), amelynek régi és modern művészeti gyűjteményében nagyszerű anyag található a barokk kor híres flamand festőitől Picassón át a második világháború utáni belga művészetig, és – kevesen tudják – itt látható a híres Marat halála című festmény is Jacques-Louis Davidtól. A 15–18. századi anyagra épített régi gyűjteményben látható például az idősebb Bruegheltől a Betlehemi népszámlálás vagy a külön Rubens-szobában a Metamorfózisok vázlatai. A modern részlegben olyan 19–20. századi festők láthatók, mint Renoir, Sisley vagy olyan zsenik rajzai, mint Van Gogh, Chagall és Picasso. Itt március 26-tól június végéig a szimbolista festészetnek szentelt időszaki tárlat nyílik meg Fernand Khnopff, Félicien Rops és Jean Delvill műveiből – a tavalyelőtti és tavalyi, a szimbolizmust és a szecessziót felvonultató, nagy sikerű budapesti kiállítások után érdekes lehet más válogatásban találkozni ezzel az irányzattal.

A leghíresebb belga művész, René Magritte művei külön múzeumba kerültek nemrég. A 2500 négyzetméteres épület a Place Royale-on kapott helyet. Az 1898-ban született szür­realista belga festő már gyermekkorától Edgar Allen Poe-n nevelkedett, és Fantomas-rajongó volt, majd a húszas években egy De Chirico festményéről készült fénykép és egy dadaista cimbora hatására megszületett benne a szürrealista festő: elkészült az Elveszett zsoké című képe. Párizsba költözve André Breton és Paul Éluard társaságába járt, később együtt is dolgozott a kor neves művészeivel. A második világháború alatt – természetesen – cenzúra sújtotta (nem kis részben a Belgiumi Kommunista Párt iránt érzett rokonszenve miatt), ezért Dél-Franciaországban telepedett le. Itt – talán a provence-i táj és napfény hatására – később impresszionistának mondott síluselemeket vett fel, emiatt tovább hűvösödött viszonya a párizsi szürrealistákkal. Majd filmesekkel dolgozott, 1965-ben pedig kiállítást rendeztek műveiből a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. Ezután nem sokkal, 1967-ben meghalt.
Érdekes lehet a város tengerészeti múzeuma is, de a legkülönösebb intézmény minden bizonnyal a híres belga rajzolt hősöknek, például a Hupikék törpikéknek és a Hergé alkotta Tintin-történetek főszereplőjének szentelt Rajzfilmközpont (Centre belge de la Bande dessinée). Az intézményt 1989-ben nyitották meg, az alapító szándéka az volt, hogy a kilencedik művészet, ahogyan a rajzfilmeket és a képregényeket nevezik, méltó emlékhelyet kapjon, különösen azért, mert Belgium nagyhatalomnak számít a rajzolt hősök kitermelésében.

A Tintintől a nyolcvanas években nálunk is sikerrel futó Hupikék törpikékig számos mesefilm ebből az országból származik. Ez utóbbi rajzolója a Peyo néven ismert Pierre Culliford volt, aki az ötvenes években egy barátjával ebédelve hirtelen elfelejtette a „só” szót, és helyette azt mondta: „kérlek, add ide nekem a schtroump­fot” – ettől kezdve egész nap így beszéltek, és ez lett a sorozat eredeti, flamand címe és jellegzetes szójátéka is, amelyet a hollandok és az angol nyelvűek Smurfsként ismernek. A magyar fordításban ez lett a „törpénet”, „Törpapa” és hasonló „öszvérek” halmaza. Önállóan 1959-től jelentek meg a történetek képregényként, és az apró, kék humanoid figurák fríg kalapban (a titok, amely minden mítosszá váló sztár esetében elengedhetetlen, hogy vajon a sipka alatt kopaszak-e a törpök, kivéve persze a hosszú, szőke hajú Törpillát) hamarosan meghódították az angolszász világot is: a Hanna-Barbera stúdió rajzfilmjei azóta is népszerűek. A Szépművészeti Központban (Centre des Beaux-Arts – BOZAR) április 18-ig Frida Kahlo mexikói festő munkáiból láthatunk válogatást, ezzel párhuzamosan pedig május 9-ig El Greco műveiből rendeznek kiállítást – utóbbi azért is lehet érdekes, mert olyan festményeket hoznak egyenesen a toledói El Greco Múzeumból, amelyeket szinte sohasem engednek ki vendégszereplésre. Ezek közül való a festő élete vége felé alkotott Apostolok-sorozat is, vagy egy másik változata a budapesti Szépművészetiben is látható Krisztust megfosztják a ruháitól című munkának. És ott van a Szent Péter könnyei című kép is.

Az állandó kiállítások mellett még magyar vonatkozású időszaki tárlatot is találunk a városban: négy magyar divattervező, Zoób Kati, Náray Tamás, Pazicski Miklós és Gyulai Natália részvételével rendezik meg a híres Grand Place-on található Hotel de Ville-ben április 4-ig nyitva tartó kiállítást, amelyen húsz alkotó ruháit állítják ki. Ezeket a világirodalom néhány neves képviselőjének szövegei ihlették, a kiállítás apropóját a spanyol, belga, magyar egymást váltó európai uniós elnökség adja.

Ha már öltözködés: a textilművészeti múzeumban (Musée du Costume et de la Dentelle) látható a hatvanas években lezajlott öltözködési forradalom történetéről szóló kiállítás. A nőknek a szabad nadrágviselést, az őrülten színes ruhákat és a mintás harisnyákat eredményező, a nyugati társadalmakban ekkor végbement, mély és visszafordíthatatlan változásnak állít emléket a kiállítás, amely december 31-ig látható.

---

Ronda és szép házak, kocsmák
Belgium (talán nemsokára úgy lesz helyes, ha azt írjuk: Flandria és Vallónia…) fővárosába, a Gare du Midi nevű központi pályaudvarhoz, amely kívülről legalább olyan ronda, mint bármelyik üveg-gránit kocka a világ bármelyik városában, 45 perc alatt lehet eljutni a charleroi-i reptérről. Kár a ronda pályaudvarért: a környező utcákban aranyos és régi, franciás stílusú épületek keverednek a németalföldi hatást mutató házakkal – amelyek közé itt-ott azért beépítettek a „modern” hatvanas-hetvenes években néhány borzalmas, akár 10-15 emeletes alkotást. A tágabb óvárosban is megfigyelhető ez a tendencia: hihetetlenül oda nem illő épületszörnyekkel nyomtak agyon tereket-utcákat. A véletlenül utunkba kerülő egykori városfalrészlet, amely kis, 12. századi bástyához csatlakozik, egy újabb 20. századi, többemeletes ház szorító ölelésében áll, lehangoló módon. Az éttermi és sörözői árak elég magasak a belvárosban, a legolcsóbb utunkba eső helyen is két euró egy pikoló sör. Apropó, sör: noha a híresztelések szerint megszámolni is lehetetlen, hányféle belga sör létezik, több helyen járva sem találtunk öt-hat fajtánál többet. Most vagy az van, hogy a belgák (flamandok és vallonok…) megisszák az összeset a turisták elől, vagy az, hogy később fogják meginni, ezért eldugják előlük. Bemutatkozik a belga időjárás is: mintegy száz kilométeres óránkénti sebességgel fúj a szél, ráadásul minden utcasarkon más irányból, ehhez pedig a legidegesítőbb esőtípus szegődik társnak: apró szemű permet, amelyet a szél vízszintesen, de időnként alulról felfelé is fúj. Az esernyő alig ér valamit, az utcákon és a szemetesekben jó néhány, a széllökések által kivégzett ernyőhalottat látunk, s bemenekülünk egy étterembe. Ahol nem árt, ha jól odafigyel a számlára a bamba turista: egyik helyen a többféle, csaknem azonos házi hamburgerből a legdrágábbat számlázzák ki, egy másikban pedig a négy eurós előétel 17 eurósként szerepel a kézzel firkantott papíron, szerencsére a reklamációt azonnal és udvariasan kezelik, de akkor is: Európa fővárosában nem illendő az ilyen kereskedői trükk. 
ZSRZ