Magyar Hírlap online

Az osztályharc esélye

Színház. Magyarországi ősbemutató a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Eddig Sztálinról és családjáról, viselt dolgairól a legtöbbet talán Kun Miklós történésztől tudtuk, de e baljós tudományba beavattattak azok a nézők is, akik láthatták A kommunizmus története elmebetegeknek című előadást a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, Szűcs Gábor rendezésében.



Fiatal, nagyon állami díjjal kitüntetett fiatal író (Crespo Rodrigo) érkezik egy oroszországi elmeotthonba, feladata nem kevés: be kell bizonyítania, hogy a szovjet elmebetegek másképp elmehunytak, mint az imperialista társadalomban élők.

Az intézmény vezetői lelkesen fogadják, reagálásuk olyan heves, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ők sem egészen normálisak. A mondén szerelésben pompázó ápolónő (Bakonyi Csilla) sem lehet az, aki azonnal megtalálja az ifjú íróban a férfiembert, szaval neki egy Sztálinhoz írt verset, előadásában keveredik a beteges áhítat és a blődség átütő ereje.

Matei Visniec komédiája olyan groteszk, hogy a magyar nézőt Örkény István abszurdjaira emlékezteti, hiszen amikor nevetünk, sírnunk kellene azon, amit látunk, hallunk, és a meghatottságunk is nevetségessé válik egy ponton túl. Eleinte durvának érezzük az elmebetegeknek szánt mondatokat, amelyek szerint „az osztályharc az, amikor nyakig vagy a szarban, és ki akarsz mászni belőle”, de annyiszor halljuk, hogy megszokjuk, sőt megtanuljuk, hogy mi az osztályharc, legalábbis az elmebetegek szintjén előadva.

A bolondok sem egyformák, például vannak köztük nők is, de velük valahogy nem sokat törődik a szerző, a férfiak maguk sem egyformák, a legérdekesebb a köztes bolond (Kelemen István), meg vannak a zárt osztály különös figurái, ki-ki a maga rögeszméjével megáldva-megverve.

Szűcs Gábor rendezése bátran revüsíti Visniec darabját, élő zene idézi fel a sztálini korszak dalait, csasztuskáit, nagyon jó táncosok bravúrjait szemlélhetjük, kevés olyan pillanata van az előadásnak, amikor megtorpan a lendület. (Talán a harmadik ápolt monológja tűnik kicsit hosszabbnak a kelleténél, de erről nem Janklovics Péter tehet…)

A legsejtelmesebb szereplő az a Váradi Eszter Sára, aki Sztálin feleségeként olykor felbukkan, majd eltűnik, de legvégül ő segíti fel Sztálint (Vasvári Csaba) a ravatalra.

Az igazi főszereplő azonban nem ő, nem Sztálin, nem is az elmebetegek vagy az intézmény vezetői (Kozáry Ferenc és Bata János), hanem a Jurij Petrovszkijt alakító Crespo Rodrigo. Fiatal íróként érkezik, ártalmatlannak látszó hülyeségekkel traktálja az elmebetegeket, ám az előadás végére már ő maga sem tudja, hogy bűnös lesz belőle vagy áldozat. A sztálini korszak abszurditására a zárt osztály betegei közt döbben rá, igazán remek, és szenvedéllyel, egyetlen nagy lendülettel megfestett alakítás.

Mit láttunk? Komédiát? Tragikomikus bohózatot? Színes revüt? Színházat láttunk, amelyben úgy állt elénk a véres, gulágokkal ránk rontó múlt, hogy örvendhetünk: túl vagyunk rajta. Ezt mondják a túlélők, a megmenekültek. De mit mondjanak vajon a mostani fiatalok? Számukra ez már tananyag, amelyet biflázni kell, az se kis fáradság. Bele lehet rokkanni abba is, de nagyobb a túlélés esélye.