Magyar Hírlap online

Az indiánok világától Erdélyig vivő történet

Interjú

A legendás Wass Albert író egyik fia, Miklós magyar nőt vett feleségül, aki hiteles tanúja annak, hogy a Wass fiúk rendületlenül kitartanak apjuk örökségének gondozásában. Élettörténetükről faggattuk Zsófia asszonyt.

– Meséljen magáról, Zsófia, hiszen a Wass családról többet tudhatnak az érdeklődők, mint önről. Pedig ön is magyar származású.
– Wass Albert harmadik fiának, Miklósnak vagyok a felesége. Magyarországon születtem, de 23 évesen disszidáltam Németországba, miután elvégeztem az Ybl Miklós főiskolán az építészetet. Karlsruhéban folytattam tanulmányaimat még három évig, mert ott felvettek az egyetemre. Az első férjemet is ott ismertem meg, együtt vándoroltunk ki Amerikába. Kaliforniában aztán elvégeztem a belsőépítészet szakot a Los Angeles-i Egyetemen, és egy belsőépítész-irodában kezdtem dolgozni Beverly Hillsben. Ezután, nagyjából négy-öt év múlva, a saját cégemet is beindítottam: főleg bankok, szállodák, irodaépületek belsőépítészeti tervezésével foglalkoztunk.

– Mikor ismerkedett meg Wass Miklóssal?
– Nagyon különös módon találkoztunk, húsz évvel ezelőtt. Még 1987-ben volt egy álmom arról, hogy Európában a kommunizmus véget ér, Erdély önálló autonóm ország lesz, én oda visszaköltözöm majd egy családdal – és öt férfit is láttam álmomban. Wass Albertnek öt fia van, erdélyiek. Első találkozásunk Miklóssal aztán 1989–ben történt, ekkor Miklós cége szervezte a Live Aid koncert tévésugárzását, és ugyancsak ők dolgoztak egy békekoncert szervezésén is Berlinben, ennek kapcsán ismerkedtünk meg. Először csak munkakapcsolat volt köztünk, hiszen Miklós nős volt, és én is férjnél voltam. A ’89-es közös munka idején még fel sem merült bennem a két évvel korábbi álmom jelentősége; angolul beszéltünk, Los Angelesben találkoztunk, és bár tudtam, hogy Miklós magyar származású, akkor még nem hallottam Wass Albertről sem.

– Tehát a kapcsolat valójában egy álommal kezdődött?
– Igen. Később, amikor 1999-ben újra találkoztunk, a Millennium Televíziónak dolgoztunk egy műsoron, amely arról szólt, hogy az emberek a világ minden táján hogyan köszöntik az új évezredet – mert ezzel is Miklós cége foglalkozott. Akkor derült ki, hogy ő Wass Albert fia. Aztán egymásba szerettünk. Ekkor tulajdonképpen vissza is költöztem Magyarországra. Az öt fiú közül Endre él Európában, Hamburgban, és ő is inkább csak Erdélybe jár haza. Ezért minden évben tartunk egy családi találkozót, s ekkor az alapítvány dolgait is megbeszéljük, és valóban sokat bíznak rám. Nagyon szívesen veszek részt a munkában, mert ez egy küldetés. Az álmom is egyfajta útmutatás volt.

– Ezek szerint fontosnak tartja a spirituális, lelki, szellemi taní­tásokat?
– Bejártam a világot, különböző mesterek lábánál ültem, hallgattam az előadásaikat Indiában, Tibetben, Nepálban. Amikor Miklóst megismertem, nem sokkal előbb a dalai lámával és Teréz anyával is találkozhattam személyesen. Ekkor szerettem volna őket idehívni egy békekonferenciára, de mindketten olyan helyzetben voltak, hogy csak állami meghívásra jöhettek volna.

– Az írót ön később megismerte?
– Sajnos személyesen nem, de filmeket láttam róla, például a Fenyőktől a pálmafákig című életrajzi alkotást. Férjem halála után tíz évig egyedül voltam, és amikor Miklóssal másodszor, ’99-ben találkoztam, és megöleltük egymást, éreztem: otthon vagyok. Ez a szeretet sugárzott Wass Albertből és Miklósból is. Azt hiszem, azért szeretik Wass Albert írásait, mert az erdélyi emberekről és életükről nemcsak szépen ír, de a könyvei lélekemelők is egyben.

– Úgy tudom, hogy Miklós az indiánokkal is különlegesen jó kapcsolatot ápolt. Miért hívták meg magukhoz?
– Negyven évvel ezelőtt volt egy cége Miklósnak, ő akkoriban gazdasági tervtanácsadó volt. Pályázati úton nyertek ötszázmillió dollárt az indián törzsek részére, és Miklós nevéhez fűződik a Niagara-vízesésnél ebből a pénzből felépített Teknős Múzeum, amelyben az in­dián kézműves kultúrával találkozhatnak az emberek. Az indiánok ugyan nem nagyon bíztak a fehér emberben, de Miklóst befogadták – ennek komoly oka is van. A sziú Frank Fools Crow híres indián volt az utolsó gyógyító. Miklós találkozott vele egy rezervátumban, s meghívták egy zártkörű, tízfős gyógyító estre. Miklós a szertartás közben a szoba kandallójánál meglátott egy sast, ahogy a madár a dob és az ének ritmusára ingatta a fejét. Amikor a szertartás véget ért, a beteg meggyógyult, és átvitték egy másik helyiségbe. Miklós visszanézve látta, hogy a sas már nincs ott, és kérdezte a barátját, hogy hol a madár, hiszen minden ablak, ajtó zárva volt. A barátja értetlenül kérdezte tőle: Milyen sas? Hol? Ezt meghallotta az indián gyógyító is, és megkérdezte Miklóst: Ki vagy? Miklós válaszolt, hogy Miklós Wass de Czege. Az indián nem a nevét kérdezte, ezért megismételte a kérdést: De ki vagy? Kiderült, hogy ezeken a gyógyító esteken negyven éve nem jelent meg a sasmadár, és senki sem látta. Miklós volt az első, aki akkor találkozott ezzel a szellemlénnyel, amelyet egyébként is csak a beavatottak láthatnak. Az indián érdeklődött, hogy Miklós honnan való, és tudta, hol van Erdély. Ezután is jó kapcsolatban maradtak, s egy alkalommal megkérdezte Miklóst, mert neki szerette volna átadni a tudását, hogy vállalná-e a tanulást? Miklós egy-két hétre vállalta volna, de Fools Crow azt mondta, hogy ez hét évet jelent. Miklós erre azt mondta, hogy sajnos a családját és a céget nem hagyhatja ott.

– Ha ilyen fontosnak tartják a családi kapcsolatot, gondolom, gyakran jönnek Magyarországra, Erdélybe…
– Most, hogy már Miklós is nyugdíjaskorba lépett, úgy tervezzük, hogy hazaköltözünk. Végre több időt tölthetünk majd Erdélyben, és az alapítvány ügyeivel is többet foglalkozhatunk. Reméljük, hogy sikerül szereznünk a Wass Albert Alapítványnak egy múzeumépületet, amelyben majd állandó programokat, előadásokat szervezünk. Miklós sem csak szabadságra jönne haza végre, hanem lenne feladata is, amit itt végezhetne el.