Magyar Hírlap online

Az elveszett gyermekek szigete új szemmel

Film. Holst munkája nem a nevelőintézet-jelenség új ábrázolása, hanem a rendezés intenzitása miatt erős

Marius Holst rendező kevésbé eredeti, ám annál izgalmasabb Legyek ura-variációt készített.
A norvég Bastoy szigete a múlt század első felében több mint ötven éven át üzemelt magatartászavaros fiatalok javítóintézeteként. Legalábbis részben, valójában feltehetőleg nagy számban reprezentálták magukat nehézsorsú szülők gyermekei, akiket miután nem akartak vagy tudtak eltartani, ide száműztek. Ugyanis az ide vetődött ifjak hosszabb időre biztosan parkolópályára kerültek, az idő, amíg az igazgató nehézkesen kiadta az engedélyt a civilizációba való visszatérésre, az csaknem egy évtizedet is igénybe vehetett. Szökni lehetetlen volt a jéghideg víz és a hatóságok ébersége miatt, az egyetlen számba jöhető eszközt egyébként is csak néhány korhadt csónak jelentette. Az ide kárhoztatott gyermekeket és fiatalokat az intézet igazgatója azzal próbálta kordában tartani, hogy egy igazi börtön rosszabb lenne. Pedig ahogy haladunk a játékidőben, ez egyáltalán nem tűnik biztosnak: az itt uralkodó kiszolgáltatottság és terror, a testi-lelki fenyítések és szexuális visszaélések tekintetében feltehetőleg bármely büntetés-végrehajtási intézetben nagyobb jogbiztonság van. A foglyoknak tilos volt beszélni múltjukról, terveikről, és nevüket is elvesztették, csupán számmal jelölték őket.

A újonnan idekerülő tizenhét éves Erlinget, a kemény körülmények között felnőtt fiút, az intézet lakói rögtön piszkálni kezdik, de határozott fellépésével hamar kiharcolja a többiek tiszteletét. Összebarátkozik az egyik, fél gyermekkorát ott töltött fiú­val, akinek szabadulása – bár már hét éve raboskodik a szigeten – csupán a közelmúltban merült fel. Erling képtelen beletörődni a fogságba, szökéssel próbálkozik, és vakmerően szembeszáll a gyerekeket terrorizáló nevelőtisztekkel.

Marius Holst filmjének nem A legyek ura alapkoncepciójára emlékeztető történetének eredetisége a legerősebb pontja. A nevelőintézet megpróbáltatásait és a pozíciójukkal visszaélő nevelőtisztek erkölcstelenségét számtalan film járta már körül, egy ezerszer elmondott történeten pedig általában az sem segít, ha valós alapokra épül. Ami miatt az Ördögsziget azonban működőképes, az a rendezés intenzitása. Pedig Holst kifejezetten visszafogott: a történet kínálná magát a hatásvadász eszközök sorakoztatásában, a rendező azonban kerüli a szexuális zaklatás vagy a gyermekkel szembeni erőszak túlzott ábrázolását, azaz nem él naturalista eszközökkel, amelyekkel a hasonló témájú filmek próbálják felkorbácsolni a nézők kedélyét. Bízik azonban színészeiben, gondosan felépíti karaktereit, amelyeken keresztül kevésbé explicit ábrázolás mellett is sokkal intenzívebb hatást tud elérni: a néző a játékidő második felében ugyanúgy bosszúra szomjazik, mint az ifjúságukat vesztett gyermekek.

A megváltás azonban elmarad: hiába van pártjukon az igazság, az éppen tizenéves korba lépett, de már megpecsételt életű gyermekek nem számíthatnak azon hatalom védelmére, amely kitaszította őket.
A szemkápráztató operatőri munkának és az első osztályú színészeknek, valamint a nagy hatásfokú forgatókönyvnek köszönhetően az Ördögsziget – elcsépelt története ellenére – karfaropogtatóan izgalmas film, amely drámaként is, thrillerként is tökéletesen működik. Csupán a szigetre kerülés előtt bálnavadászatot megjárt Erling erre emlékeztető félóránként visszatérő, metaforikus súllyal bíró flashbackjét hanyagolhatták volna.

Ördögsziget
rendező: Marius Holst
•••••••8••