Az a bizonyos humanizmusreflex

Irodalomtörténeti sorozatunk első részében most Kuncz Aladárról és a Fekete kolostorról emlékezünk meg.Kuncz Aladár, az 1885-ben Aradon született, Kolozsvárott felnőtt író-szerkesztő, a budapesti Eötvös Collegium egykori diákja az első világháború előtt Kosztolányi és Babits baráti köréhez, a Nyugat szellemi holdudvarához tartozott. Kifejezetten frankofón világnézetű értelmiségiként, tanárként – barátja, Laczkó Géza visszaemlékezése szerint generációjuk azért választotta a francia orientációt, mert nem Ausztrián keresztül, „labancként” akartak Európához csatlakozni, hanem a „kurucosságot” megtartva a francia, angol kultúrához akartak átnyúlni a német felett – indult el Párizsba immár sokadszor, hogy a háború kitörésekor 1914-ben az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgáraként sokadmagával táborba gyűjtsék hadifogolyként.Besorolási nehézségekA perigueux-i tábor után került Noir Moutier-be, az úgynevezett Fekete kolostorba, ahol öt évet töltött el társaival – a rabság éveiről szóló, Fekete kolostor – Feljegyzések a francia internáltságból című könyve 1931-ben jelent meg, és hatalmas sikert aratott. Míg az egykori fogolytársak újságokbeli nyilatkozatokban erősítették meg az olvasók előtt, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy Kuncz leírta, az irodalmárok – Kosztolányi és Babits is – a könyv irodalmi értékét emelték ki. Kosztolányi egyenesen úgy vélekedik: „vallom, hogy ez a munka a legértékesebb azok közül, amelynek megírására a háború adott külső alkalmat. Az irodalomban is vannak hadicsalók. Ezek papírbakancsba öltöztetik hőseiket, s ócska jelszavakat adnak a szájukba. (…) Kuncz Aladár (…) azokhoz szól, akik már az első pillanatban sírtak. (…) Vissza kell térni hozzá annak, aki látni akarja a XX. század világképét. Maradandóan tükrözteti a kort, amely létrehozta, s híven, biztosan őrzi a nevét annak, aki írta”.Már Kosztolányi említi azt a problémát, ami minduntalan felmerül a Fekete kolostor kapcsán, hogy tudniillik hadinaplóról, emlékiratról, vagy regényről van-e szó. Grendel Lajos naplószerű tényregénynek nevezi a könyvet, Ács Margit az 1975-ös kiadás utószavában pedig azt feszegeti, hogy valóban fontos-e a műfaj meghatározása akkor, amikor az olvasók a már lezajlott regényforradalom után kapták kézhez a kötetet, máshol „művészien megkomponált regényes emlékiratként” aposztrofálja a művet.A békeidők moráljaFriss szemmel újraolvasva a Fekete kolostort egyrészt hajlunk arra, hogy művészi értékű dokumentumregényként határozzuk meg, másrészt pedig felvessük: nem lehetséges-e, hogy a mű – azon kívül, hogy az amúgy is margón kezelt erdélyi irodalom része – épp azért nem találja meg a helyét a magyar irodalomban, mert műfaja ennyire kérdéses?Kuncz Aladár egyszerre szubjektív és objektív elbeszélése – hiszen mindaz, amit látunk, a szerző személyiségén átszűrve jelenik meg előttünk, mintegy az ő szemével látjuk a fogolytársakat, a fekete toronyba zártak mindennapjait – legnagyobb erénye alighanem a pontosság, a szavakkal való takarékosság. A szöveg ereje is ebben rejlik: Kuncz pontosan idézi mindazt, amit lát, úgy festi fel a „monarchiás” társaság különféle arcait, mint a legjobb festők vagy filmrendezők; szinte látjuk magunk előtt az osztrák pincéreket, a német iskolai tanárt, a lengyel művészeket, a félbolond, vagy román, vagy magyar Bistrán Demetert, ezt a prófétai-ördögi alakot, a fogolytábor első, emberséges vezetőjét, aki karácsonykor behívatja a szerzőt és megvendégeli, miközben kispolgári bölcsességgel azt hajtogatja, végül is „mind emberek vagyunk”, a francia kantinosnét, aztán a tábor élére kinevezett hatalommániás elmebeteget – közben kirajzolódik szépen a békeidők morálja és „fílingje” is.Talán furcsa háborús könyvnél épp ezt felhozni – mégis ott van a Fekete kolostorban egy humán kor, a hosszú 19. század végvergődése, visszfénye, amelyben minduntalan visszaköszön mint reflex, a humanizmus. Például abban, ahogy a foglyok egymáshoz viszonyulnak. A jelenetben, amikor a spanyolnátha tizedeli őket, és legyőzve a félelmet, képesek ápolni egymást. Ahogy figyelnek a szegényebbre. Ahogy Kuncz megkapja a fizetését (!) a fogolytáborban, mert munkahelye, a budapesti gimnázium átutalja (!) azt számára. Hogy a tábor elmebeteg őre végül még a foglyok közös kutyáját sem meri lelövetni a felháborodás hatására. A második világháborús lágerirodalom felől olvasva – persze nem lekezelvén vagy kisebbítvén a Fekete kolostor foglyainak szenvedését – egész egyszerűen egy emberséges időszakba – az utolsó ilyenbe – nézhetünk itt bele. Alighanem igaza van Kosztolányinak, aki a második világháborút nem élte meg, így sejtelme sem lehetett a későbbiekről, abban, hogy Kuncz „maradandóan tükrözteti a kort”, csak épp ez a kor innen nézve teljesen másnak tűnik, mint Kosztolányi szemével nézve…Hiba lenne azonban pusztán lágerdokumentumként kezelni a könyvet, hiszen nemcsak a toronyba zártak mindennapjai, de a szerző személyiségváltozása is nyomon követhető. Ahogy barátja, Németh Andor írta, Kuncz Aladár a táborba dandyként vonult be – Kosztolányiék „fáradt grófnak” nevezték –, majd fogollyá lett, és más emberként távozott: a megmártózás a közös pokolban mindenesetre a megalázottak és megnyomorítottak felé fordulást, a legtisztább kereszténységet ébreszti fel a szerzőben, aki hitelesen számol be arról, hogyan lesz párizsi aranyifjúból felnőtt férfi, ember.Ha nincs megfelelő dobozA kötet a hazatéréssel zárul. Kuncz Aladár a háború után visszatért Erdélybe, ahol először az Ellenzék című folyóirat szerkesztője volt: Áprily Lajosnak, Kós Károlynak, Hunyady Sándornak, Tamási Áronnak, Benedek Eleknek, Dsida Jenőnek teremtett publikálási lehetőséget, mintegy összekovácsolva ezzel a későbbi Erdélyi Helikon alkotói körét. Utóbbi folyóirat ötlete azon a találkozón született meg, amelyet Kemény János marosvécsi kastélyában tartott az erdélyi magyar értelmiség 1928-ban. A Helikont először Áprily szerkesztette, majd miután ő Budapestre költözött, került a lap Kuncz Aladárhoz.Kuncz mindvégig az erdélyi együttélés mellett állt ki, többször hangsúlyozva a térség multikulturális voltát, Kosztolányinak ugyanakkor azt írta, a kisebbségi sors a Helikon esetében megköveteli, hogy a szerzők és szerkesztők – a budapestiekkel ellentétben – ne ütközzenek világnézeti kérdésekben.A Fekete kolostort hosszú ideig írta. A kötetből részletek jelentek meg a húszas, harmincas években, a könyv végül a szerző halálának évében, 1931-ben jelent meg. Azóta franciára is lefordították – csak a magyar irodalomból, köztudatból kezd kihullani. Pedig történeti értéke, dokumentumértéke mellett bizony finom szövegről, jó minőségű irodalmi teljesítményről is beszélhetünk a Fekete kolostor esetében.Mint mindig, most is hajlunk arra, hogy ha valami azért nem fér bele a kánonba, mert nincs rá megfelelő doboz, vagy mert az adott mű rokontalan, akkor ne a rendszerhez ragaszkodjunk – hanem az értékmentéshez.A Fekete kolostorért kár lenne.