Magyar Hírlap online

A valódi Szentendre még mindig megvan

Helyszínelők. Gulyáskrém és Hamvas Béla (meg a makkos cipősék)

Helyszínelők sorozatunkban legutóbb a Madách tér egyik leghangulatosabb kocsmájába látogattunk, most Szentendrén jártunk. 

Nem állítjuk, hogy az újgazdagok és a turistacsordák megjelenése minden városnak árt. Velence vagy Firenze egy cseppet sem tűnik kevésbé kedvelhetőnek ezek miatt – igaz, extra erőfeszítéseket igényel, hogy a két város megmutassa az arcát a világnak szánt smink alatt. Budapest elég nagy ahhoz, hogy a saját tempóját élje turistával vagy anélkül – olyan kisvárosban azonban, mint Szentendre, már igencsak különbözik az újgazdagság, illetve a turisztika fellendülése előtti és utáni városarc. Kezdetben volt Hamvas Béla és Szántó Piroska Szentendréje, amelyet, fájdalom, már nem ismerhettünk. Aztán a nyolcvanas években, a gyermekkor messzeringó világában, amikor Szentendre divat lett értelmiségi körben, a Bizottsággal, a nem tudom már, milyen generáció közös kulturális kódjával együtt, megjelentek a kisebb csordák, de a házfalon a lenyugvó nap fénye még olyan igazi volt, mint a lángos és egy-egy maradék zegzug.

A korlátolt felelősségű kilencvenes évek elején, amikor a makkos cipős susogósok szülték a rendet, Szentendre kis híján halálra ítéltetett, vége ugyanis annak a településnek, amelyet a magyar újgazdag magának felfedez. Ez volt az a dicső idő, amikor a neovillák felütötték a fejüket a rózsaszín kőkutyával a betonoszlopon – nemcsak itt, de a Sas-hegyen és máshol is, ahol anno a polgárság vagy a szellem volt otthon, vagyis mindaz, amit a telekkel ellentétben makkos cipősék és makkos cipősék utódai sem tudnak megvenni kilóra, még akkor sem, ha leírják százszor kézzel az Egy polgár vallomásait vagy a Scientia Sacrát. A turistacsordákat természetesen nem m. cipősék hozták, hanem a divat, és hol divat van, ott divat van, nem csak az éttermekben, de az utcai árusoknál is, hol divat van, ott divat van, nemcsak az idegen nevű üzletekben, hanem a galériákban is. Meg ahol divat van, turistadivat, ott van a főutcán gulyáskrém és piros arany ötszázért, dél-amerikai pirospaprika vászonzacskóban, magyaros matrjoskababa, papírlegyező és hamis kasmírsál is – a mai napig. Hogy ezt az országimázsrontást nem lehet-e szabályozni, az a szabályozók dolga – komolyan a gulyáskrém lenne az a hungarikum, amivel virítunk? –, azt azonban az utóbbi években örömmel konstatáltuk, hogy Szentendre az új évezredre megemberelte magát. Akárcsak egy olasz város, lerázta az újgazdagokat, és úgy fogadja a turistákat, ahogyan kell: mindent megkapnak, de a város lelkét nem. A bóvli mellett egyre több a minőségi kézművestermék a kis üzletekben, a sarkok és zugok megtelnek lassan fiatal ötletekkel, a pizzériában semmivel sem rosszabb a pizza, mint Velencében – igaz, lehetne valami helyi étel is –, a legeslegebb magyar dizájntermékeket is itt láttuk egy kis boltban, és a kávét is immár több nyelven főzik tökéletesre – de mindez csak a felszín. A tourist office kínálata, és annak sokkal jobb, mint egy évtizede. A valódi Szentendre, Szántó Piroska meg a Ferenczyek Szentendréje, ez a Bizottság által továbbfejlesztett szellemi centrum máshol van. De megvan. Legutóbb az antikváriumban találkoztunk vele.