Magyar Hírlap online

A rendezői öntörvény különös esete

Film

Vannak a közönségfilmek, amelyek túlnyomórészt romantikus vígjátékok, és mint elnevezésükben szándéktalanul is szerepel, meglehetősen közönséges humorral bírnak, dramaturgiailag szétesettek, igénytelenségükből pedig árad, hogy saját nézőközönségüket is lenézéssel kezelik. Elég csak a botrányba fulladt Szuperboyzra, a legutóbbi merényletre, az S.O.S Love-ra, de akár az elképesztően sikeres, de az előbbieket nem sokkal túlszárnyaló kultikus Üvegtigrisre, illetve annak folytatásai­ra gondolni. A hazai filmgyártás másik szeletét az úgynevezett art filmek alkotják, amelyek meg sem próbálnak alkalmazkodni a potenciális nézők igényeihez, leginkább egy-két rendező egyszemélyes, öncélú művészi önkifejezései, amelyek – mint a nézőszám is igazolja – hidegen hagyják azt a publikumot, amelynek adófizetői forintjai lehetőséget teremtettek annak elkészültéhez. A Magyarország 2011 című szkeccsfilm az utóbbiak közé tartozik, azzal a különbséggel, hogy mint az alkotás legelején felhívják rá a figyelmünket, állami támogatás nélkül készült. Így a produkció károsultja csupán az a néhány száz ember, aki jegyet váltott rá a filmszemlén.

Önmagáért beszél, hogy a kilenc rövidfilm közül, amelyeket hazánk rendezőelitjének kilenc direktora készített, egyik sem sikerült igazán jól. Kocsis Ágnes darabja még a nézhetőbbek között van: az egy hajléktalan egy napját elmesélő történet a közepéig egészen érdekfeszítő és izgalmas, mielőtt azonban elégedetten hátradőlhetnénk, lehull az álarc, és kiderül, hogy nincs egyéb célja, mint hogy az elmúlt évben hozott hajléktalantörvénnyel kapcsolatban állást foglaljon. A politikai propaganda ezzel nem ér véget, a Moszkva tér rendezőjének, Török Ferencnek a rövid szösszenete a már Széll Kálmán nevét viselő közterületen játszódik, és miközben a kamera a járókelőket, hajléktalanokat és árusokat veszi szemügyre, Orbán Viktor beszédét hallhatjuk, amely kontextusából kiragadva megmosolyogtatónak hat. Ezen próbálkozások még a jobban sikerültek közé tartoznak, hiszen ha mást nem is, legalább némi nosztalgiát ébresztenek a közönségben az áldott szocializmus hasonló célú műremekeivel kapcsolatban. A Magyarország 2011 legkevésbé sikerült alkotásai között Jeles András, Forgács Péter vagy Salamon András darabjai említhetők. A kilenc alkotás között akad egy erőteljes produkció is: Pálfi György műve egy főcímmel indít, majd a fekete vászon vibrálását figyelhetjük röviden, s egy maratoni stáblistát láthatunk. A szösszenet a teljes szkeccsfilm zseniá­lis paródiá­jaként is tökéletesen megállná a helyét. A Magyarország 2011-nek, mint a címe is mutatja, az az ambíciója, hogy érvényes társadalomképet adjon hazánkról. Ennek ellenére csak a már lerágott csontot kapjuk, öt-tíz perces, unalmas szociodrámák, valamint kvázi kísérleti filmek formájában. Sokkal találóbb névválasztás lett volna a Magyar Filmgyártás 2011: míg országunkról nem sokat tudunk meg a rövidfilmekből, az alkotók hozzáállásáról annál inkább árulkodnak.