Magyar Hírlap online

A parasztasszony ereje és büszkesége

Színház. Dózsa László megtalálta a legigazabb Bodnárnét Kútvölgyi Erzsébet személyében: indulatai a görög tragédiákat idézik

Aligha remélhette Dózsa László 1971 januárjának utolsó napjaiban, hogy valamivel kevesebb, mint negyven év múlva megrendezheti az Újpest Színházban Németh László Bodnárnéját. A lámpavivő fiatalembert játszotta Ádám Ottó rendezésében a Madách Színházban, talán nem is túl emlékezetesen, ami nem csoda, mert Kiss Manyi, majd Sulyok Mária játéka bárkit képes volt elhomályosítani. (Eltudóskodhatnánk most azon, de túl messzire vezetne, hogy ebben a szerepben mekkora sikert aratott Berek Kati, Törőcsik Mari, meg azon is, hogy Németh László szeme előtt Jászai Mari alakja lebegett első darabjának írásakor.)

Németh Lászlóról ő maga tudta a legtöbbet, a Bodnárné meséjét így foglalta össze: „Egy anya, aki kisebbik, tanult fia iránt érzett szeretetében a nagyobbikat elnyomja, nehéz munkára szorítja, amikor az, a szerelemtől is féltékennyé téve, az öccsét megöli, belátja tévedését, s gyilkossá vált fia mellé áll, s családját rákényszeríti, hogy a gyilkosságot szerencsétlenségként vigyék a világ elé. S minthogy más nem vállalkozik rá, maga lövi szét a kedves fia fejét, s rajta az áruló fejszecsapás nyomát. A vallatás s a nagyobbik fiú megbillent lelki egyensúlya természetesen szétfoszlatja a nagy gonddal felépített megtévesztést.” Ritka rendezői erény, ha a színházban ugyanazt a darabot látjuk, mint amit az író megálmodott, ezúttal ez történik. További rendezői erény a szereposztás találékonysága: Dózsa László megtalálta a mai legigazabb Bodnárnét Kútvölgyi Erzsébet személyében. Kútvölgyi színészi zsenia-litását úgy tudnánk legtömörebben jellemezni, hogy egyszerre volt a görög drámák tragikus hősnője és a saját életének tragikumára rádöbbent magyar parasztasszony. Növekvő kétségbeeséssel próbálja elleplezni János fia tettét, a fejszés gyilkosságot. Kútvölgyi kicsi kontya, egyszerű ruhája nagyon ismerős, nagyon magyar: indulatai, drámaian tiszta artikulációja a görög tragédiákban is otthonosan szólna. Aki az évezredekre visszautaló játékmód, és a mai, korunkhoz illő szerepfelfogás közt képes harmóniát teremteni, az nagyon nagy színésznő. És Kútvölgyi az. Hogy ez a családi dráma nem lesz monodrámává, az a többi színésznek is köszönhető. Harsányi Gábor istenfélő, tutyimutyi férjet hoz Bodnár szerepében, a bűnt nem akarja, mert nem tudja jól elleplezni, az ítélkezést a hatóságokra bízná, konfliktuskerülő magatartása egyszerre életcél és élethalál.

Bodnárné két fiát Tóth Roland és Beszterczey Attila hozza. Tóth az első jelenetekben valami fadarabot farag, de lába ügyében ott a csehovi puskát fenyegetően felidéző méretes balta. Őserő sugárzik belőle, a folyamatosan végzett fizikai munka büszkévé és indulatossá teszi, Németh László szövegét egyetlen erős pillantással hitelesíti, fizikumának telt ereje súlyt és jelentést ad a figurának. Testvérét Beszterczey Attila adja, némileg hálátlanabb szerepét alázattal játssza, de a kellő pillanatban, mielőtt áldozattá lenne, meggyőző erővel mondja ki saját életigazságát. Cica (Magyar Tímea) városias, elpolgárosult, kacérságtól sem mentes szépségébe mindkét legény szerelmes, s hogy mégsem lehet egyiké sem, abban kicsit maga is ludas. A mindent látó, mindenről tudó, pergő nyelvű szomszédasszony szerepében Cseke Katinka remekel, vaskossága feljogosítja a súlyos igazságok kimondására, már-már a görög drámák kórusának valódi funkcióját idézi fel alakja, kimondva bűnök feletti népítéletet. Hálátlanság, de a többi szereplő nevét csak idemásolom, pedig jók ők is: Tébi Márta, Zsolnai András, Lippai László, Harmath Albert, Agárdi László, Nyári István és Bata Á. János.

Az előadást Ádám Ottó emlékének ajánlotta a rendező. Hogy a klasszikus magyar drámák elkötelezett híve lett Dózsa László, az Ádám Ottónak is köszönhető. Ami sajnálatos, már-már népnemzeti tragédia, hogy ezek a műalkotások korunkban, reményeink szerint átmenetileg, a perifériára szorulni látszanak. S ez nem Sarkadi, Németh László, Sütő András meg a többiek hibája. A mi bűnünk: a közönségességet készségesen megfizető nézőké és az értékközömbös teátrumoké. Ha így marad, csak szürke vagy túl vad Bodnárok lehetünk, s nem érhetünk fel Németh László Bodnárnéjának hótiszta, fénylő csúcsaihoz.

De együtt még levezekelhetjük a bűnt, ha meggyóntuk. Ez a feladat, s ezt vállalta Dózsa László.

Köszönet illeti.