Magyar Hírlap online

A népfőiskola nemzeti intézmény

Interjú. Közösségi művelődés - felnőttkori tanulás

A Magyar Népfőiskolai Társaság abból indult ki, hogy az elmúlt húsz esztendőben az oktatási és kulturális, valamint a munkaügyi kormányzatok lényegében elmulasztották a magyar hagyományokra és a legfejlettebb EU-tagállamok mai gyakorlatára alapozva megvalósítani a közösségi művelődés és a felnőttkori tanulás átfogó újjáépítését. A következményekkel ma már közvetlenül szembesülhetünk – áll abban a kísérőlevélben, amelyet Szigeti Tóth János, a Magyar Népfőiskolai Társaság elnöke, egyetemi docens szignált, amikor minden eddig megválasztott képviselőnek elküldte a felnőttoktatást megreformáló munkater­vét. A tanulmány címe: Művelt nép – emelkedő ország, alcíme: Egy kitörési esély.



– Mit takar a népfőiskola elnevezés?

– A népfőiskola az iskolán kívüli művelődés legfontosabb fajtája. Százhatvan éve született Dániában, ahol már a 19. században törvényt alkottak róla. Az Európai Unió vezető országai egyben „népfőiskolai országok” is, ennek az intézményrendszernek a társadalmi szerepe óriási, erős hatással van az országok gazdasági fejlődésére.

– Ezeknek az országoknak a mintái alapján készült a Magyar Népfőiskolai Társaság programja?

– Nem mindenáron kell a nyugati mintákat másolni. Mindenhol figyelembe kell venni az adott ország kulturális, történelmi, társadalmi hagyományait. A második világháború előtt létrehozott magyar népfőiskolák nemzeti intézmények voltak, amelyeket 1945 után elsöpörtek. Az elmúlt húsz évben pedig egyenesen rossz úton haladtunk.

– Mit kellett volna máshogy tenni? Másképpen fogalmazva, mi a tervezet lényege, miből indult ki a kutatócsoport?

– Úgy gondoltuk, a helyi kultúrintézményeknek nem izoláltan, légüres térben kell létezniük, ki kell alakítani, hogyan kapcsolódhatnak az egyes lakókörnyezetekben működő, különböző feladatköröket ellátó (pél­dául gazdasági tevékenységet folytató) szervezetekhez. A „szabad művelődési házról” teljes intézményi vertikum keretében gondolkodtunk. A család társadalmi szerepe leépült, ezért minden intézmény feladatai közé tartozik a demográfiai csökkenés lassítása, később a növekedés elősegítése, az ifjúság helyben tartása, a szociális gondoskodás, a helyi gazdaság, vagyis a vállalkozói szellem erősítése – így a családi alapú vállalkozások segítése is –, valamint a család és a helyi kultúra szerepének és jelentőségének helyreállítása. Az iskolák és családok között nincs együttműködés, és ez sok problémához vezet az ifjúság körében. Ezekben, tervünk szerint, a település minden létező intézménye együttműködne: közösségi ház, iskola, óvoda, könyvtár, helytörténeti gyűjtemény, egészségügyi intézmények, történelmi egyházak, gazdasági szervezetek, önkormányzat. Más szóval: az állam és a társadalom között partneri együttműködés jönne létre.

– Hogyan működik konkrétan az ilyen partneri együttműködés?

– Már szó volt róla, hogy minden település szükségleteit és hagyományait szem előtt kell tartani. Jelenleg az állam határozza meg, hogy országosan milyen kulturális tevékenységekre jut pénz, persze az öntevékenységen kívül ma ténylegesen alig jut másra. Meg kell szüntetni a kézi vezérlést, ami akár működhet is, de ki garantálja, hogy jó a polgármester? A kulturális intézetek funkcióját, anyagi forrásait nem sajátíthatja ki egyetlen csapat, csoport. Minden településen létrejönne egy szabad művelődési tanácsnak nevezett szervezet, amely helyi döntéshozói jogosítvánnyal rendelkezne. Ebben részt vennének a helyi kulturális egyesület, az önkormányzat, az egyház és más szervezetek képviselői, még akár a helyi futballcsapaté is, ha az sok embert tud megmozgatni. Természetesen mindezeket az intézményeket túlbürokratizálás nélkül regisztrálni és akkreditálni kell. A szakmai döntések mellett ez a grémium részleges költségvetési döntéseket is hozna. A korrupciót így gyakorlatilag meg lehet szüntetni, hiszen az adott közösségből mindenki belelát a pénzek elosztásába.

– Milyen anyagi lehetőségekkel rendelkezne egy-egy közösség?

– Nem számoltuk ki, hány mil­liárd forintra van szükség a program megvalósításához. Vannak nemzetközi normák, amelyekhez alkalmazkodni kell. Ezek alapján a GDP nyolc százalékát javasoljuk oktatásra költeni, s ennek négy–hét százaléka jutna a felnőttoktatásra, iskolán kívüli művelődésre. Országos elosztásban ez a következőképpen működne: egyharmada központi, tehát állami hozzájárulás. A második harmada önkormányzati, a maradék pedig az állampolgárok befizetéséből adódik, vagyis tandíjakból, tagdíjakból és így tovább. Hátrányos helyzetű csoportoknál az állam pályázat útján biztosítaná a tandíjakat, és bizonyos esetekben ösztöndíjat is folyósíthatna. Ebben a pénzelosztási rendszerben azonban van még egy csavar. Főként az átlagosnál magasabb végzettségűek többet költenek művelődésre. Náluk fokozatosan, minél szélesebb körben úgynevezett tanulási kártyát vezetnénk be. Ez hasonítana egy bankkártyához. Elkülönített számlán lenne mögötte fedezet, amely a központi finanszírozás egy részét képezné, és a tanulók javaslatára a szabad művelődési tanács döntené el, hogy mire használják.

– Ha egy térségben adott szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerőre van szükség, akkor a tanulási kártya révén felhasználható összeget vagy annak egy részét a tanulni vágyók olyan szakképzési programokra költhetik, amelyek révén álláshoz juthatnak.

– Pontosan. A jelenlegi gyakorlat szerint Budapesten vagy régiós szinten döntik el, hogy hol milyen képzési egyenprogramokat indítanak, esetleg az adott kistérség igényeit figyelmen kívül hagyva. Az is előfordul, hogy valahol van képzés, de nincs vele összefüggésben munkalehetőség. Ablakon kidobott pénz. A kártyát azonban nemcsak szakmai képzésre, hanem akár művelődési, kulturális programokra is fel lehet használni, mondjuk, ha egy faluba színházi előadásokat akarnak meghívni. Mindezt nagyon nehéz a központból meghatározni.

– A felnőtt tanulókat tehát valóban felnőttként kezeli a program. Az ily módon felhasznált összegről semmiféle rendelkezési jogot nem kap az állam?

– Angliában összeállítottak egy listát, hogy mire lehet használni a kártyát. Azonkívül az úgynevezett éves szabad művelődési munkaterv ajánlása alapján lehet majd tudni, hogy az adott évben mi mindenre van szükség. A munkaterv a keretből felhasználható prioritásokat is megadná. A kártyarendszer egyébként tizenkét országban működik, és mindenhol eredményesen.

– Megmaradna a pályázati rendszer is. Miben különbözne ez a mostanitól?

– A pályázatok kiírásakor már az első lépés elhibázott. A nyugati országokban a pályázat tervezési szakaszában megszólítják az érintetteket, akiknek az érdekében a pályázat megszületik, és figyelembe veszik a véleményüket. Lényeges, hogy a kormány hatáskörébe tartozó pályázatok megalkotásakor két fontos komponenst figyelembe vegyenek: a szakmai intézmények anyagaiból, kutatásaiból összeállított szabad művelődési mintatervet, valamint a szabad művelődési tanácsok által kiadott ajánlást, amelyet a helyi tanácsok megvitatnak. Fontos ugyanis, hogy a decentralizáció odáig jusson, hogy még a hét ré­gión belül is további lebontásra kerüljön, hol milyen pályázatot írnak ki. Hozzá kell tenni, hogy jelenleg a valóban felhasznált pénz legnagyobb részét is érdekcsoportok osztják fel.

– Milyen arányban részesülnének a GDP szóban forgó nyolc százalékából azok a helyi intézmények, amelyek a decentralizáció révén immár sokszorozottan részt vesznek a felnőttoktatásban?

– Tevékenységük arányában. Ezt egy úgynevezett élethosszig tartó tanulási normatíva alapján lehet kialakítani mint tanfolyamóra-egységet. Persze a mindenkori költségvetés teherbíró képessége a döntő, hogy ez milyen terjedelmű és minőségű tevékenységet jelentsen. Például ha egy településen az egyház a szokott tevékenységi körök mellett világi személyeket is képez bármilyen oktatási vagy kulturális tevékenység keretében, mondjuk, segít felszámolni a funkcionális analfabetizmust, akkor nagyobb százalékban részesül a keretből, mint akkor, ha pusztán hitoktatással foglalkozik. A történelmi egyházak funkciója egyébként nagyon fontos. Közszolgáltatást kell végezzniük, tehát világnézettől, nemtől, származástól függetlenül.

– A tanulmányt olvasva a program szükségességét az összehasonlítás igazolja az unió többi államának statisztikai adataival. Kevesebbet költünk oktatásra, mint a többi ország?

– Magyarországon a GDP oktatásra költött aránya nagyjából megfelel az uniós átlagnak – bár a hatékonysága alapvetően megkérdőjelezhető –, ezen belül tarthatatlanul alacsony a felnőttoktatásra fordított összeg. Amíg a fejlett tagállamokban a huszonöt és hatvanöt év közötti korosztály körülbelül negyven százaléka vesz részt rendszeresen felnőttképzésben, addig itthon ez csupán három-hat százalékra tehető. Ami pedig az írás-olvasás készséget illeti: a lakosság hetvenöt százaléka nem éri el a kívánatos szintet!

– A Fidesz kulturális munkacsoportja egyetért a tanulmány alapgondolataival és a megfogalmazott elképzelésekkel. Mennyi idő múlva érezhetjük a program hatását?

– A tanulmány csak kiindulópont a további tervezéshez. A döntéshozatali folyamat, a gyakorlati megvalósítás egy másik fejezet, amely sok további egyeztetést jelent. Fokozatosan kell megvalósítani, így bizonyos területeken már akár egy éven belül, átfogó gazdasági és kulturális hatása pedig két-három év múlva jelentkezik.