Magyar Hírlap online

A mandulafa és a magyar dalok

Koncert. Tejo-parti hangulat Joana Amendoeirával

Kétélű fegyver a fado, ez a portugál, édes-bús műfaj: ha túl sok a mélabús dal, unalmassá válhat az előadás, ha túl sok az új szerzemény, és alig hall az első koncertes közönség klasszikus fadót, félreismerhetik ezt a csodálatos zenét, amely a 17–18. századi brazil rabszolgák énekes tánca, a trubadúrlíra és a belcanto több évszázados összeérlelésének eredménye. Sajátosan portugál érzést közvetít, a saudade – talán vágyakozás, nosztalgia magyarul – minden fadóban ott van, akár a szerelemről, akár a szülővárosról, akár a nép gondjáról-bajáról szól.

A koncert elején, bevalljuk, féltünk, mert nagyon nehézkesen indult, mintha Joana Amendoeira zavarban lett volna, a zenésztársai is furcsán merevek voltak. Aztán a harmadik dalnál megrepedt a máz, és a résen át előbb csak szivárgott, majd végül kiömlött az igazi fado.

Az Amalia Rodrigues-számnál (ő az a portugálok idősebb generációjának, mint nekünk Kovács Kati vagy Cserháti Zsuzsa) egyértelművé vált, hogy ebben a lányban (még mindig csak huszonnyolc éves) sokkal több van, mint amit egy-egy videofelvételen láthatunk. Igen: egy klasszikus fadónál bújt elő belőle a született fadoénekesnő, és kit érdekel, hogy a coimbrai fadót csak férfiak énekelhetik, amikor ott van nekünk a lisszaboni, és nem baj, hogy a hagyományos előadásmód két portugál és két akusztikus gitár részvételét kívánja, amikor annyira jó a zongorista – Filipe Raposo – és a bőgős – Paulo Paz –, hogy kellenek, nagyon kellenek ide. Természetesen van portugál gitár is, az énekesnő bátyja, Pedro Amendoeira játékával, és van gitár is, Pedro Pinhalnál. A meglepetés az elektromos csellónál ülő Davide Zaccaria – a bánatos hangszín jól illik a zenéhez.

Az új szerzemények pedig, amelyek az idén megjelent Sétimo Fado (Hetedik fado) című albumának dalai, érdekes hangszerelésükkel kicsit másmilyenek, mint a klasszikusok, de nagyon is jó zenék. A zongora improvizatív játéka, a nagybőgő basszusa újszerű, de mellette a portugál gitár és a dallamvezetés még mindig jellegzetes, fadós hangulatot áraszt.

A meglepetés: Zorán dalát, az Ünnepet egyedül énekli most – évekkel ezelőtt a Zorán-jubileumon duettben hallhattuk –, helyenként ugyan nem értjük a szöveget, de máshol szinte akcentus nélkül „beszél” magyarul. És olyan jó, jó, jó Joanától ez a zene, egy kis portugál fűszerrel. Meg a Presser Gábor-féle magyar fado, amelyet a zeneszerző az énekesnőnek írt, és egy portugál dalszövegíró készített verset rá: tökéletes Tejo-parti hangulat. Látjuk a nyolcvanéves villamosokat Lisszabon utcáin, az Alfama negyedet a kis fadoéttermeivel, és érezzük a tenger illatát.

A másik ajándék pedig Koncz Zsuzsa dala, a Kertész leszek, amelyet Joana előző nap tanult meg, elmondása szerint: kis küszködés a magyar nyelvvel, mégis hiteles, gyönyörű előadás. Egyébként a portugál énekesnő vezetékneve magyarul mandulafát jelent: a bibliai hagyományban Isten jelenlétét és kegyét szimbolizálja. Nos, Joana Amendoeira hangja és éneke valóban e világon túli érzéseket kelt a hallgatóságban…