Magyar Hírlap online

A délvidéki magyarságot a háború rántotta össze

Színvonalas, jó muvészettel kellene politizálni

Tari István költő, grafikus, közíró a mai délvidéki magyar irodalom egyik legelső embere, eddig tizennégy kötete látott napvilágot. Zentán született, Óbecsén él, de Bácskában és a Bánság Szerbiához csatolt részében aligha van magyarlakta település, ahol ne ismernék a nevét: az elszakított területeken élő művészek közül már igen hosszú ideje a nemzeti közösségért vállalt küzdelem elszánt és kitartó harcosa.



– Mennyire tartható aktuálisnak ma Petőfi figyelmeztetése: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.” Úgy tűnik, ma inkább azokra nincs szükség, akik saját népük, nemzetrészük fájdalmát s örömét próbálják elzengeni…

– Sokan, már évtizedekkel ezelőtt is – félelemből, helyezkedésből, számításból – legyintettek mindarra, ami nemzeti. Hogy a nemzeti ügyek mennyire fontosak, arra éppen a legújabb háborúk figyelmeztetnek. Az a tény, hogy térségünkben a kilencvenes évek balkáni háborúi a nagy többség számára annyira váratlanul robbanhattak ki, csak arra hívja fel a figyelmet: mennyire nem ismerjük magunkat, mennyire keveset tudunk magunkról. Mennyire nem ismerjük közösségünket, mennyire közömbösen viszonyulunk szomszédainkhoz, szűkebb és tágabb környezetünkhöz, múltunkhoz, jelenünkhöz. Mindez nem a véletlen műve. Valakik elhitették a többséggel azt, hogy nem fontos a múlt, nem fontos a közösség, aztán a nyelvünk sem annyira fontos, és a művészeti nevelés tantár­gyaival is fölösleges terhelni a diákokat. Verseny van és önmegvalósítás. Csak magaddal törődj! És válj engedelmes fogyasztóvá!

– A közösségi indíttatású költészetnek az elszakított területeken immáron kilenc évtizede különleges szerepe, ha úgy teszik, élethivatása van. Mi változott s mi nem ezen a téren a délvidéki magyar költészetben?

– Hogy nálunk, a Délvidéken mennyire kedvelhették és kedvelhetik a kisebbségi sorsban élőket, arról a feltárt és feltáratlan tömegsírok sejtetnek ezt-azt. A kifosztott, megbecstelenített, megalázott, megtizedelt magyarság 1944-től 1988-ig legfontosabb történeteit nem mondhatta el. Ebben az időszakban nemzetrészünk két nemzedéke úgy szocializálódott, hogy az önfelszámolás terén elért eredményeiért számíthatott a legnagyobb dicséretre, elismerésre leigázói részéről. Igen, sikerélményt az árulás, az egyre jobban megfizetett árulás hozott. Mivel a győztesek nem írnak verset (és a múltra is lehetőleg minél vastagabb fátylat szoktak borítani), nem bíbelődnek művészetekkel, az irodalom, a költészet felénk jobbára csak a napi politikai propaganda szolgálatában állhatott. Mivel Jugoszlávia a világot megtévesztő, különutasságot népszerűsítő kirakat működtetéséből, a hintapolitikából élt, íróink, művészeink a kirakat részeként sajátíthatták el a rejtőzködés, a mellébeszélés legrafináltabb, legelképesztőbb változatait. Ebben a különutasságot népszerűsítő nagy-jugoszláv kirakatban kísérletezhették ki az udvari költészet művelői azt a magatartást, amely úgy nyal talpat, hogy az a talpnyalás forradalminak látsszék. És amíg Magyarország ’56 után a szovjet megszállás véres jármában ocsúdott, addig a magyar forradalom délszláv elárulói pontosan tudták azt, hogy abba a kirakatba kell befektetni, azt a kirakatot kell a legjobban megvilágítani, amely azt népszerűsíti, hogy „Jugoszláviában a legjobb magyarnak lenni”.

– Közéleti szerepvállalás és közösségi költészet, ha nem is tételezi föl egymást, de egymástól nem is áll olyan távol. Mikor és mennyire kell a költőnek közvetlenül is politizálnia?

– Nálunk a költők nem születtek: menet közben csinálták őket. Nálunk fizették meg az árulást a legjobban. Végül is a délvidéki magyar írók, egy ideig, sikeresen elhitették a világgal: ha viszonylagosan is, de nagyobb bőségben és szabadságban élnek, mint a Kárpát-medence többi magyarja. Ez a viszonylagos szabadság és bőség ásatta meg aztán itt, Európa szívében, azokat a tömegsírokat, amelyektől elborzadt a világ. A délvidéki magyarságot a háború rántotta össze, a háború következtében nyílt ki a szeme, vált működőképes közösséggé. És a háborús hátország közegében az igazi értékek is nyilvánvalóbbakká, jobban érzékelhetőbbekké váltak. A család oly fontos szerepe, a kisközösségek szerepe, az együttérzés, a szolidaritás fontossága a nehézségek idején látszik igazán. És talán irodalmunk is a fontos dolgokról kezdett el beszélni. És időnként, talán az olvasó tudatára is megpróbál ráhangolódni. Nem az életidegenségével, szómenésével, a nyelv gyötrésével, roncsolásával, csavarásával, parttalan fecsegésével, hanem azzal, hogy fontos dolgokról akar beszélni, ha úgy teszik, „politizál”. Színvonalas, jó művészettel.

– Annak idején azt mondta: akkor lép be az újonnan megalakult Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségébe, amint az első délvidéki magyar írót letartóztatják. Állta a szavát. Olyannyira, hogy később két alkalommal is VMDK-színekben lett Óbecse alpolgármestere, és jelenleg is a szervezet ügyvezető alelnöke. Költészet és politikum, kultúra és közélet ilyen szerves szimbiózisban is megélhet?

– Miért ne? Hagyjuk ezt a gumicsontot! Ami engem illet: a politikai pályafutásom mellett legutóbb megjelent, Betakarják az eget című könyvemben verseim mellett képverseim és grafikáim is megtalálhatók, mostanában pedig több helyen kiállítottam grafikáimat: Zentán, Hévízen, Egerben, ebben a hónapban Kecskeméten, a Katona József Emlékházban és Aszódon, a múzeumban tekinthetik meg munkáimat az érdeklődők.