Magyar Hírlap online

De mire valók a kémek manapság?

A hidegháború idején a hírszerzés állítólagos mesterei voltak a sztárok, A valóságban azonban nem sok vizet zavartak

Ha a címben feltett kérdésre akarunk válaszolni, akkor mondhatjuk, hogy jószerével semmire, az úgynevezett titkokat a világlapok az első oldalon teregetik ki, az interneten minden megtudható, ami korábban a piros csíkos aktákat töltötte dagadtra, fokozta néhány embernek a saját fontosságáról alkotott képét, és növelte a fizetését.



Nincsenek – és még talán a hidegháború idején sem voltak – olyan stratégiai titkok, amelyek „felforgatták volna a világot”. Mindenütt műholdak, műszerek leselkednek.

A mai titkok legfeljebb taktikai jellegűek, sőt mondhatni elsősorban gazdasági tartalmúak, amelyek csak időlegesen befolyásolják a „piacot”. A hadiipar is a szabad piacgazdaság része: most eladok száz repülőgépet Afrikában, de holnap majd jön a konkurencia, amely ezret ad el, mert a dolgok természeténél fogva kiderülnek a korábban eladott gépek műszaki mutatói, és én ennél jobbat kínálok – ez a dolgok természetes rendje.

A hidegháború idején a kémek a korszak emblematikus alakjai voltak, de ma már nevetségesnek tűnő munkát végeztek. Jelentettek a tankok páncélzatának vastagságáról, az ellenséges haderő harci szabályzatai­ról, a fegyverzetek rendszerbe állításáról (amelyről mindenki tudott), a riadószintről –, de ezek az információk csak akkor lettek volna hasznosak, ha a hidegháború forróra fordult. Sem a béke nagy barátja, a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem vállalhatta egy újabb világégés kirobbantásának kockázatát.

Lehet, hogy ez nem volt mindig magától értetődő. Ma világos, hogy az 1962-es kubai rakétaválság nem volt igazi atomválság is egyben, a világ nem táncolt az atomkatasztrófa szélén, csupán Nyikita Hruscsov szovjet és John F. Kennedy amerikai vezető próbálta móresre tanítani a másikat. A világ egy politikai taktikai csata – a befolyás – rabjává vált.

S ha már az atomnál tartunk Julius és Ethel Rosenberg volt az a két „polgári” kém, akiket az Egyesült Államokban 1953 júniusában először – és utoljára – ítéltek halálra, és villamosszékben kivégeztek, mert atomtitkokat adtak el – vagy továbbítottak – Moszkvának. Valóban kémek voltak és ráadásul „kommunisták” – de ma már mindenki tudja, hogy a Szovjetunió nélkülük is feltalálta volna az atombombát. Hogy Rosenbergék siet­tették-e ezt a folyamatot, annak csak taktikai jelentősége van. Tudjuk, Teller Ede úgy tudta kifejleszteni a hidrogénbombát, hogy közben Andrej Szaharov egykori szovjet – majd orosz ellenzéki – atomtudós inspirációira támaszkodott. A híres kémregények alapján a korabeli James Bondok és Kim Philbyk játszottak kulcsszerepet a hidegháborúban – pedig ők csak statisztaszerepben tündököltek. Meglehet, az orosz Oleg Penykovszkij segített Kennedynek a rakétaválságban, a brit kémszolgálatnak árulkodó Oleg Gorgyijevszkij pedig segített kiismerni a szovjet vezetés „hangulatát” – a paranoiáit –, de azt senki sem gondolhatja, hogy ez okozta a Szovjetunió összeomlását.

Egykoron szenzációt jelentettek azok a hírek, amelyek szerint az amerikai műholdak „megjósolták” a szovjet gabonatermést, és szóltak az amerikai gabonatermelőknek: ennyi meg ennyi millió tonnát szállíthatnak az idén a szovjet testvérnek, ennyi dollárért, mert ott aszály van. Az amerikai és szovjet műholdak kölcsönösen meglesték, mikor vannak nyitva a szovjet és amerikai rakétasilók, „megszámolták” a rakétákat, és így ellenőrizték, hogy a másik fél betartja-e a fegyverzetkorlátozási megállapodásokat.

Szép kor volt, az izgalmak kora, de félrevezette a a közvéleményt. Amikor lezárult a hidegháború, sorra bocsátották el a hivatásos „kémeket”: az elektronikus korszakban nem sok hasznuk van – viszont ők igyekeznek magukból ideálokat kreálni. Azzal érvelnek, mint a Mars-járók: az rendben van, hogy kiküldjük a robototokat a terepre, no de a személyes, emberi tapasztalatokat semmi sem helyettesítheti…

Ehhez képest, amerikai kémek már sehol nincsenek, Langley, a CIA-központ egy csődtömeg, a legutolsó információk szerint pedig az orosz kémek pancserek, akik csak „burbs-kukkolók”, akik az amerikai kertvárosokban leskelődnek. Ez már a kémek vége. Egy jól képzett hacker nagyobb kincs lehet, mint James Bond – és nem mutatkozik be állandóan.

 

---

Atomtitok már régóta nincs

Az atom- vagy hidrogénbomba előállítása a 21. században pusztán műszaki és gazdasági kérdés. A laikus olvasó bármikor „felütheti” az ide vágó internetes oldalakat, és betanulhatja a gyártási folyamatot. Nem olcsó vállalkozás, mert gazdasági és műszaki hatalomnak kell mögötte állnia. A felhasznált eszközök ráadásul importigényesek – ma legfeljebb a nagyhatalmak képesek arra, hogy a technikai hátteret teljes egészében maguk állítsák elő. A bombához ráadásul szükség van az uránércre, amely ritka fémnek számít, ahhoz képest, hogy milyen arányban éri meg a bányászat. Ha olyan kis és közepes hatalmak – mint Észak-Korea vagy éppen Irán – nukleáris bombát akarnak előállítani, akkor legyenek akármilyen gazdagok, bevételeiknek aránytalanul nagy részét kell az uránium és a technológia importjára fordítaniuk. A bomba iránti vágy tragikus, mert olyan országok akarják megszerezni, amelyeknek lenne mit költeniük saját népük szegényeire. Az atomfegyver egyre kevésbé lesz alkalmas arra, hogy regionális világhatalmi ambíciókat sugározzon – viszont egyre jobb eszköz lesz a mégoly kicsi terrorszervezetek kezében: a zsarolás eszköze.

 

 

---

Keletre tolódik a kémek háborúja

A The Washington Post a minap közölte az AP hírügynökség elemzőjének véleményét, aki szerint az orosz–amerikai kémügy voltaképpen csak egy eldugott színpad mellékszereplőinek színtere: a valóságos kémügyek manapság, évtizedekkel és ezer mérföldekkel odébb, a Keleten zajlanak. Mintha csak retroműsort szemlélne a világ: megint kémeket rabolnak el, CIA-ügynököket gyilkolnak meg. Az ügyfelek: Szíria és az al-Kaida emberei, iráni és észak-koreai „atomtudósok”, pakisztáni vagy indiai szakemberek. Kína is ügyfél ebben a bizniszben, csak nagyon kényes a keze tisztaságára: az elektronikus kémkedés messze nincs a csúcspontján, eszközei csak most fejlődnek, de az már most tudható: kiberkémkedésben is élen járnak, megelőzik nemcsak Oroszországot, de az Egyesült Államokat is. A kínai hírszerzés mindenevő: pénzügyi, piaci információk, katonai adatok, ellenzéki tevékenység – Pekingnek mindegy. Ha valaki azt hiszi, hogy a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek (IAEA) titkai lehetnek Kína, Phenjan vagy Teherán előtt, az súlyosan téved. Az elektronikus kémkedés csak nemrég kezdődött, és a végkimenetele abszolút bizonytalan.

 

 

---

Ha Kuba, akkor mindenki gyanús

Amerika több mint ötven éve ferde szemmel figyeli Fidel Castro kommunista rendszerét. A gyanú még csak fokozódott, amikor a legendás Comandante négy évvel ezelőtt betegség miatt visszavonult, és átadta a hatalmat a nálánál pár évvel fiatalabb nyolcvanéves öccsének, Raúl Castrónak. A fiatalabb Castro néhány nappal ezelőtt elengedett vagy félszáz politikai foglyot, de mindegyiket családjával együtt kipaterolta Kubából – egyszóval szó sincs a belső szabadság kiterjesztéséről: Kuba egyre gyanúsabb. A rossz érzéseket fokozta, hogy megint megjelent a nyilvánosság előtt Fidel. Itt valami nagy félrevezetés van, jön vissza a régi rendszer, gyanakodtak az amerikai lapok. Korábban nyilvánosságra hozták a hírt: Walter Kendall Myerst – Alexander Graham Bell, a telefon feltalálójának dédunokáját! – életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, mert „meggyőződésből” harminc éve kémkedett Kubának. Felsége csak nyolcvanegy hónapot kapott. A BBC felfigyelt arra, hogy az orosz turisták – csaknem húszéves kihagyás után – újra tömegével árasztják el Kubát: mi folyik itt – rakéták helyett turisták? Ez nagyon gyanús.

 

---

Cserebere a hírszerzők emberpiacán

A KGB-nek dolgozó Rudolf Abelt az 1950-es évek végén vették őrizetbe az Egyesült Államokban, és 1962-ben engedték szabadon Gary Powersért cserébe, aki annak az amerikai U–2 típusú kémrepülőnek volt a pilótája, amelyet a Szovjetunió területe felett lőttek le 1960-ban. Günter Guillaume, az NDK titkosszolgálatának, a Stasinak az ügynöke már a korabeli nyugatnémet kancellár, Willy Brandt legközelebbi munkatársai közé emelkedett, amikor leleplezték. A keletnémet kémet nyugati, elfogott ügynökökért cserében engedték el 1981-ben, miután nyolc évet letöltött a kiszabott 13 éves börtönbüntetéséből. Anatolij Scsaranszkij szovjet zsidó ellenzékit több, kémkedéssel vádolt vagy a titkosszolgálati tevékenység miatt elítélt személyért cserében engedték szabadon 1986-ban. A kémcsere a Kelet-Németországot Nyugat-Berlinnel összekötő Glienicke hídon történt. Nyolc év börtön és kényszermunka előzte meg szabadlábra helyezését. A Günter Guillaume-ot érintő és a Powers–Abel-kémcserék egy erre a területre specializálódott keletnémet ügyvéd, Wolfgang Vogel irányítása alatt zajlottak, ő közvetített Scsaranszkij 1986-os szabadon engedésénél is. (MH)