Magyar Hírlap online

Rögvalóságunk arisztokratái

Pallavicini Zita Borbála az újkori magyar történelem számos nevezetes alakját tudhatja felmenői között, olyanokat, mint az Osztrák–Magyar Monarchia első miniszterelnöke, Andrássy Gyula. A márciusban önéletrajzi ihletésű könyvvel jelentkező, hét nyelven – köztük természetesen magyarul – kiválóan beszélő őrgrófnővel egyebek mellett ellentmondásos személyiségű mártír nagyapjáról, a szinte láthatatlan magyar arisztokráciáról és a tiszadobi Andrássy-kastélyról beszélgettünk.



– Honnan ered a Pallavicini csa­ládnév?

– Longobárd eredetű. A családfánk egészen 912-ig visszamenőleg hitelesen dokumentálható.

– Az ősei között számos nagyformátumú személyiség volt. De kit emelne ki a Pallavicini és az Andrássy családi ág kevésbé ismert tagjai közül?

– Csak hogy ne menjünk túl messzire: apámnak kiemelten fontos például a dédapám, Pallavicini György, aki a Zöld Sasok, vagyis a későbbi Fradi egyik alapítója volt. Készült is róla egy fénykép, amelyen éppen frakkban, cilinderben rúg gólt.

– A nagyapja, a kommunistává, majd az 1956-os forradalom mártírjává lett Pálinkás-Pallavicini Antal is igen érdekes, ám ellentmondásos személyiség volt. Milyen a megítélése a családon belül most, és milyen volt 1956 előtt?

– Jó ideig keringtek téveszmék körülötte, ám a személye mára minden tekintetben rehabilitálódott. Az arisztokraták körében mindig is léteztek lázadók, így az ő esete nem volt újdonság; ha csak a szűk családi körünket nézzük, nem a nagyapám volt az egyetlen. Említhetjük a Vörös Grófnő néven híressé vált Andrássy Katinkát, Károlyi Mihály feleségét vagy Andrássy Tivadar és Zichy Eleonóra egyik lányát, Klárát, aki belépett a Kommunista Pártba és részt vett a németek elleni szabotázsakciókban. Nagyapám azért vette fel a Pálinkás nevet, mivel csak ez, valamint a Piros vezetéknév közül választhatott. Persze nincs mit szépíteni azon, hogy nagybirtokos arisztokrataként átállt a másik oldalra. Ennél mindenképpen érdekesebb az a fejezet, amelyben elvesztette a kommunista eszmékbe vetett hitét. 1956-ban kiszabadította Mindszenty bíborost a felsőpetényi Almássy-kastélyból, és október 31-én páncélosezredével az amerikai nagykövetségre kísérte. Miután letartóztatták, a per hamar lezajlott, hiszen valószínűleg alig várták már, hogy kivégezhessék. Az ő asszimilálódási kísérlete azért bizonyult sikertelennek, mert amazok sohasem bíztak meg benne. Ma már az arisztokratatársadalom is egyöntetűen mártírként, és nem árulóként tekint rá, tudniillik azzal, hogy a másik oldalra állt, nyilvánvalóan hibázott, ámde kétség sem férhet hozzá, hogy mindezt többszörösen jóvátette.

– Meglehetősen eseménydús a tiszadobi Andrássy-kastély közelmúltbeli története. Mi váltotta ki, hogy a család örököseként mások mellett kezébe vegye az ingatlan sorsának alakulását?

– A szocialista kormányzat amolyan Camp David-i épületként kívánta volna hasznosítani, és bizonyos ukrán befektetőkről is lehetett hallani. Hogy a kastély sorsa jóra fordult, az nagyrészt Zoboki Gábornak, a Művészetek Palotája építészének köszönhető. Az ő megkeresésére csatlakoztam a 2005-ben alakult Pro Tiszadob Társasághoz, a kastély felvirágoztatásán dolgozó szakmai grémiumhoz. Családunk írásba adta, hogy soha nem mond le a kastély tulajdonjogáról, és ezt, arra az esetre, ha olyan irányba mentek volna a dolgok, amelyre 2005 előtt utaltak jelek, elküldtük a megyei önkormányzattól kezdve Sólyom Lászlón át egészen Strasbourgig. 2006-ban, amikor az önkormányzati választások után Szabolcs-Szatmár-Bereg megye jobb­oldali irányítás alá került, gördülékennyé vált az együttműködés a család, a Pro Tiszadob Egyesület és a megyei önkormányzat között. Úgy gondoltam, ha már annak idején öt perc alatt elvették a fedelet a családom feje fölül egy Kiskunhalas melletti disznóólba költöztetve őket, legalább illessen meg az a morális elégtétel, hogy a család hagyatékához és szellemiségéhez méltó bánásmódot követelhessek a kastélynak. Ez a vágyam a kulturális központtal, amely a kastélyt is magába foglalja, javarészt teljesült. Évente jótékonysági rendezvényeket és nemzetközi filmszemlét kívánunk szervezni a központban, a kulturális kínálatban a szépirodalom és képzőművészet mellett hangsúlyt kap a zene is. Legutóbb Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás adott nagy sikerű koncertet a kastélyban a 12. Tiszadobi Zongorafesztivál keretében. A cél természetesen a kezdetektől az volt, hogy Tiszadob és környéke rákerüljön a nemzetközi térképre. Tokaj, akárcsak a debreceni repülőtér, egészen közel van, így a Tisza holtágánál elterülő érintetlen, flórában és faunában gazdag természetvédelmi terület turisztikai vonzerejére építve a kastélyprojekt a régió fellendülését is elősegítheti a nemzetközi kulturális kapcsolatok serkentésével és a nemzetközi tőke ideédesgetésével. A kastélyhoz közel eső kulturális központ megépüléséig pedig elejét próbáljuk venni, hogy holmi lakodalmas kastélyként „lecsárdásozzák” az Andrássy család felújított épületét.

– Mit szánt a sors a többi Andrássy-kastélynak?

– Szerencsére egyik sem pusztult el, mindegyiknek van gazdája. A felvidéki épületeket is szépen karbantartják. De az eladott épületekről, mint például Andrássy Géza közelben álló kastélyáról, semmit sem tudunk. Magánkézben van, elkerítették a külvilágtól, és kutyák őrzik.
A faluban lévő kis kastély pedig a polgármesteri hivatalnak ad otthont. Felháborító ugyanakkor, mennyire méltatlanul kezelik Magyarországon a kastélyokat! Pusztulnak, pornófilmeket forgatnak bennük, jobb esetben wellnessközponttá alakítják őket. A tulajdonosi kör szemlélete persze igen változó, ám a legtöbb esetben a felújítások teljesen nélkülözik a jó ízlést, a korhűséget.

– Hogyan éli meg a hazai, egykori nagybirtokos arisztokrácia, hogy sarjait a rendszerváltás után húsz évvel sem kárpótolták szenvedéseikért, kirablásukért? Mi az oka annak, hogy a nemesség, amely az ország felvirágoztatásában, mindenkori európai integrációs erőfeszítéseiben mindig is oroszlánrészt vállalt, ma szinte láthatatlan?

– Csehország példájával élnék, mivel ott nevelkedtem, és az anyanyelvem is a cseh. A privatizáció Csehországban nemcsak az arisztokrácia vagyonát, hanem gyakorlatilag minden, egykor magánkézben lévő ingatlanvagyont érintett. Havel a bársonyos forradalom után átvilágítási törvényt vezettetett be, így a rezsimben részt vevő valamennyi pártfunkcionárius másfél évet kapott, hogy a privát szférába távozzon. Semmiféle minőségben nem vállalhattak többé közszereplői feladatot. Néhány fafejű persze nem hitte el, hogy ez megtörténhet, így hát pereskedtek - és elbuktak. Csehországban elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan miniszterelnököt válasszanak meg, mint Magyarországon az Antall-kormány bukását követően. Magyarországon sajnos nem történt rendszerváltás.

– Mit gondol, miért nem tartanak igényt az arisztokraták kiváló nemzetközi kapcsolataira a magyar politikai elit egyik térfelén sem?

– Sokan itt maradtak, mások hazatértek külföldről, de az arisztokrácia nem vesztette el szellemi potenciálját. Nyelveket ismer, járatos a politikában, és szerteágazó nemzetközi kapcsolatokkal bír, éppen ezért állunk értetlenül a jelenség előtt. Andrássy vagy Széchenyi csak építette, szépítette ezt az országot. Ennek a nyomait láthatjuk is, ha - hogy csak egyet mondjak - végignézünk a főváros gyönyörű épületein.

– Sokáig együtt élt Karl Schwar­zenberggel, aki az egyik, ha nem a legnépszerűbb politikus manapság Csehországban. Kancellár, majd külügyminiszter volt. Arisztokrata.

– A legújabb közvélemény-kutatások szerint a cseh polgárok hetven százaléka látná őt az államfői székben. De említhetjük a Lopkovitz család politikus tagjait is, akik szintén arisztokraták. Nálunk valahogy másként alakult. Hogy az Országházban ma nem ülnek arisztokraták, talán pszichológiai oka van. Még élhet az emberekben a szocializmus idején kialakított hamis kép az arisztokráciáról, ennek a félelemnek valószínűleg létezik még valamiféle misztériuma a nép körében. Emlékszem, egyszer egy interjúban meg találtak kérdezni, vajon fiatalabb koromban úgy kezdődött-e egy napom, hogy valamelyik kastélyból kilovagoltam reggelente a társalkodónőim kíséretében. Ha ez fut át az agyán egy tanultabb riporternek, ugyan hogyan várható el az emberek többségétől egyfajta minimális tudás a magyar arisztokrácia utóbbi hatvan évéről?

– A magyar médiavilágot mindenestre jól ismerheti, hiszen újságíróként is dolgozott.

– Akkor csömörlöttem meg az egésztől, amikor azt taglaltatták velem két oldalon, hogy egy bizonyos színészceleb mennyire fél az öregedéstől. Ennél azért érdekesebb témák hevernek az utcán Magyarországon. A bulvár sajnos manapság mindent áthat.

– Elkészült a könyvével. Mikor jelenik meg, és miről szól?

– A kötet önéletrajzi ihletésű, és márciusban jelenik meg. Rengeteg minden történt velem az utóbbi években, úgyhogy elmondhatom, hogy ebben a könyvben alaposan kitomboltam magam. Szinte minden társadalmi réteget érint a történet, és természetesen görbe tükröt állít az arisztokrácia elé is. Káel Csaba ápolja majd a kötet filmes utóéletét. A tervek készen állnak, csak éppen úgy gondoltuk, nem lenne szerencsés, ha a film a könyv előtt készülne el.

– Sokáig balettozott, majd színésznek állt. Ha nem adja fel, most talán a Golden Globe-díjra jelölt Nine című filmben láthatnánk szerepelni.

– Egy világ omlott össze bennem, amikor kiderült, hogy a lovasbaleset miatt nem táncolhatok többé. Később a torontói cseh nemzeti színházban színészkedtem. Több országban játszottam, majd úgy éreztem, már túl öreg vagyok. Meguntam, hogy mások úgy tekintenek rám, mintha az lenne a hivatásom, hogy arisztokrata vagyok. Vákuumba kerültem. A Nine castingjára Londonba hívtak, de egy újabb baleset miatt sajnos nem mehettem. Pedig micsoda lehetőség lett volna az Oscar-díjas Rob Marshall rendezővel és Nicole Kidmannel forgatni!