Magyar Hírlap online

Még mindig kitaszítva

Magyarországon a múlt feldolgozása egyre tolódik, csak olykor-olykor csepegtetnek nekünk információkat

Húsz év telt el a „Duna-gate” ügy kirobbanása óta. Végvári József nyugalmazott őrnagy, az ügy elindítója, azóta is kitaszítva, megbélyegzett emberként él közöttünk, mint az egykori „cég” árulója.



– Az ön segítségével került nyilvánosságra 1990 januárjában, hogy az ellenzéki pártok megfigyelése továbbra is folytatódik. Mi történt egészen pontosan?

– Idézzük fel a húsz évvel ezelőtti eseményeket. Még ’89 decemberében elégeltem meg azt, hogy az állítólagos rendszerváltás hajnalán minden változatlanul folytatódik tovább. Úgy gondoltam, meg kell tudnia a közvéleménynek is az igazságot, azt, hogy továbbra is folynak a megfigyelések személyek és pártok ellen, egykori zsaruszakszóval élve, „dolgoznak” az ellenzékre.

– Mondjuk ki, hogy kiket figyeltek meg.

– A Fideszt, az SZDSZ-t, egyszóval mondhatnám azt is, mindenkit. Ezért tartottam fontosnak, hogy kiderüljön az igazság. Elkötelezett voltam a hazám iránt, de a szolgálat iránt is, amelynek akkor már hosszú ideje teljesítettem. Nem tudtam elviselni, hogy befolyásolni akarják az elkövetkezendő parlamenti választás tisztaságát.

– Kik?

– Mindazok, akik nem akarták, hogy egy korszaknak vége legyen, akik mindenáron életben akarták tartani a szocializmus mítoszát, akik meg akarták akadályozni, hogy Magyarország elinduljon a demokratikus úton. 1989 karácsonyán hatalmas tömeg jött össze a Hősök terén. Iszonyatos hideg volt. Tudtam, hogy a tömegben lehetőségem lesz valakivel felvenni a kapcsolatot. Roszik Gábort kerestem meg, akiről annyit tudtam, hogy pap. Ő akkor már az MDF tagja volt. Elmondtam neki, hogy hazudott a belügyminiszter a parlamenti felszólalásakor, mert továbbra is megfigyelik az ellenzéket. Ekkor még Horváth István volt a belügyminiszter. Kértem Roszikot, kerítsen valakit, akinek van kamerája, és akit be tudok juttatni a Néphadsereg utcai objektumba, ahol szolgálatot teljesítettem. Meg is érkezett egy fiatalemberrel, L. Zoltánnal, aki újságíró volt. Közölte, hogy nehéz kamerát szerezni, de valahogy majd megoldják. Mindent filmre vehetnek, kiderülhet az igazság. Ez 1989. december 24-én volt.

– Mikor történt maga az akció?

– Karácsony napjára mindent megszerveztem, hogy L. Zoltán – kijátszva a kettős őrséget – társával, G. Zoltánnal együtt bejöhessen.

– Hogyan tudtak bemenni abba az épületbe, amely az egyik legjobban őrzött épülettömb ma is?

– Karácsony volt, ilyenkor minden egy kicsit lazábban működött akkor is. Kitaláltam, hogy ők a rokonaim, és disznótorost hoztak nekem kóstolóba, és nem tudták a lakásomon átadni, mert a családom nincs otthon. Így sikerült bejutnunk, majd egy olyan szobába kísértem őket, amelyről tudtam, hogy nincs „betechnikázva”. Egy nagy asztalon, ha jól emlékszem, tíz aktát tettem eléjük, s azt mondtam nekik, csináljanak, amit akarnak, van másfél órájuk, majd rájuk zártam az ajtót. Amikor végeztek, lementünk az alagsorba, ahol az iratmegsemmisítés folyt. Azt mondtam nekik: filmezhettek itt is, amit akartok.

– Hogyan került aztán napvilágra, hogy a belügyminiszter Horváth István parlamenti felszólalása hamis volt?

– 1990. január 5-én egy sajtótájékoztatón a nyilvánosság megtudta az igazat. A lefilmezett tíz akta anyagából emlékezetem szerint három anyag került nyilvánosságra. A sajtó­tájékoztató után Horváth István, de Horváth József és Pallagi Ferenc is megbukott. Hogy valójában önként mondtak le, vagy erre az akkori hatalom kényszerítette őket, már pontosan nem emlékszem.

– A közvélemény azonban még mindig nem tudta, hogy ki is az a Végvári őrnagy.

– 1990. január 19-én a Graffiti moziban ismerhette meg a közvélemény a nevemet, ekkor lettem sokak szemében a cég árulója.

– Gondolta volna, hogy ez lesz a jutalom azért, amit tett?

– Hát erre bizony nem gondoltam, de legfőképpen arra nem, hogy engem fognak elmarasztalni, mert én csak azt akartam elérni, hogy az előttünk álló választások igazi, tiszta, szabad választások legyenek. Sok-sok év után újra.

– Hogyan kezdődött a meghur­coltatása?

– Először csak ügyészségi vizsgálat volt, de azt hamar lezárták, és ügyészségi megrovásban részesítettek. A választások után azonban újra elővették az ügyemet, példát akartak statuálni, nehogy bárki másnak még egyszer eszébe jusson nyilvánosságra hozni bármit is a szolgálatok tevékenységéből. Ekkor az ELTE Büntetőjogi Tanszékének korábbi párttitkára mint új legfőbb ügyész citált bíróság elé. A hatalom új letéteményesei újból elővették az ügyemet. Végül ötféle vádpontban marasztaltak el, és ismét megrovásban részesítettek.

– Húsz év telt el. Ma sem tudjuk hitelesen, kik voltak a „tartók” és a „tartottak”. Azt végképp nem, kiknek a megrendelésére folytak a felderítések.

– A volt szocialista országokra jellemzően nálunk is behálózta az élet minden területét egy speciális osztály, amelyet Magyarországon belső elhárításnak hívtak. Ezáltal mindent és mindenkit, akit akartunk, a kezünkben tarthattunk. Minden megengedett volt. Legyen az a kultúra, a művészet, a média, a sport vagy az egyszerű hétköznapok világa. Talán ezért nem derülhet ki ma, mintegy húsz év után sem, a teljes igazság.

– Pontosítsunk! Hogyan gondolja ezt?

– A rendszerváltás hajnalán a megalakult pártokban, bátran ki merem mondani, mindenhová beépültek a szolgálatok emberei, és ez így van a mai napig is. Nem történt meg a megtisztulás.

– Legalább egy példát mondjon, vagy osszon meg az olvasóval, ami jellemző a titkosítások miértjére.

– Például a magyar hírszerzésen keresztül szereztek meg COCOM-listás dolgokat a Szilicium-völgyből, az Egyesült Államokból, amelyek Bécsen keresztül jutottak el az országba. A magyarországi céget, amely ennek a lebonyolításával foglalkozott 1983 s 1985 között, Mikroelektronikai Vállalatnak hívták. Ezután a vállalat egy „baleset” következtében felrobbant. Az ország kára ebből eredően hatmilliárd forint volt. E cég az akkori lakásomtól néhány száz méterre volt. Hallott-e bárki azóta erről a történetről?

– Időnként mégis kiesnek csontvázak a szekrényből, vagyis előkerülnek listák, hálózati anyagok. Ezek mennyire hitelesek?

– Egyet tudomásul kell venni: a mágnesszalagok, amelyekből 18 + 1 készült, hitelesen tartalmazzák azt, ami iránt az egész társadalom erősen érdeklődik. Amíg azonban tartalmuk nem kerül nyilvánosságra, nem lehet teljes megtisztulás.

– Politikai akarat nélkül egy helyben topogunk húsz éve.

– Igen, mert senkinek sem érdeke, holott mindenkinek érdeke lenne, hogy kiderüljön, mi történt 1990-ig ebben az országban, mert nem csak egy Végvári József nevű tartótiszt volt.

– Sokan gondolhatták volna önről, akinek a segítségével a sötét valóság egy részét a nyilvánosság megismerhette, hogy nyugodtan éli nyugdíjas életét. Ez valóban így van?

– A társadalomból szinte kitaszítva élek, próbáltam kezdeményezni a rehabilitálásomat, amit persze úgy érzek, nem nekem kellett volna kezdeményeznem, de minden esetben falakba ütköztem. Senkinek sem fontos Végvári József nyugalmazott őrnagy sorsa. Most, húsz év után, az évforduló kapcsán néhány napig ismét érdekessé váltam a médiumok számára, de gyorsan elfelejtenek.

– Kapott-e fenyegetéseket az elmúlt években?

– Igen, sokszor megfenyegettek, de mint látja, élek, és itt vagyok. Időként meghívnak még, mint most is a „Duna-gate” ügy kirobbanásának évfordulóján, én pedig emlékezem, és mindig az jut eszembe, hogy újra és újra megtenném, amit akkor tettem. De azoknak, akiknek velem együtt kellene emlékezniük, tudván az akkori tettem jelentőségét és súlyát, eddig rendre megfeledkeztek a rehabilitálásomról.

– Az ország ismét választásokra készül. A választások tétje nem kevesebb, mint hogy sikerül-e szakítani az elmúlt húsz év sok-sok hibájával, az elmúlt nyolc év szellemi terrorjával. Ön szerint most kimondják végre, hogy Végvári József nyugalmazott őrnagy nem volt áruló?

– A történelem már bebizonyította, hogy jót cselekedtem. Akkor is tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok, de meg kellett tennem a demokratikus Magyarországért. Sokaknak máig sem érdekük a teljes igazság kiderítése, ezért megy minden nehézkesen, ezért lehetséges mindmáig, hogy a múlt emberei megbújva a hatalomban lehetnek, vagy a háttérből irányíthatnak. A mágnesszalagok létezéséről is mindenki tudott, a sok-sok történészkutató is. Ez nem egy új történet, mégis megy a huzavona a nyilvánosságra kerülésük körül. Még nemzetközi konferenciát is tartottak.

– Megismerhetjük-e végre a va­lóságot?

– Én úgy gondolom, sok-sok valóságot kell megtudnunk, mert a múlt teljes feltárása nem történt meg. Időnként kiderülnek ugyan nevek. Egyik oldal lövöldöz a másikra, és vissza. A megnevezettek pedig gyenge magyarázatot próbálnak adni, hiszen gondoljunk csak az elmúlt néhány év történéseire, amikor egy ország miniszterelnöke, a D–209-es tiszt egy egész országnak azt mondhatta, hogy ő a KGB ellen dolgozott. Még saját maga sem hitte el, erről meg vagyok győződve. Értsék meg, a mai technikával bárkiről le lehet gyártani egy kompromittáló múltat, bárkit kellemetlen helyzetbe lehet hozni, ha a politika úgy kívánja. Ezért kell lezárni végre ezt az egész lehetetlen állapotot, és mindazokat a titkosított anyagokat nyilvánosságra kell hozni, amelyek nem veszélyeztetik az állam működését. Ezzel kell lezárni azt a bűnös korszakot, amelyben emberi életeket tönkre lehetett tenni. A volt szocialista országokban már megtették. Nálunk húsz éve nincs politikai akarat ennek megoldására. Csak gondolkozzanak el: szerettem volna, ha kiderül az igazság. És mi lett belőle? A kitaszítottság még húsz év elteltével is.