Magyar Hírlap online

Főtiszt és honvéd egyformán lapátol

Egy meggyalázott emlékmű darabkája áll Holló József Ferenc altábornagy, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) főigazgatójának íróasztalán: a festékkel bekent kétöklömnyi gránittömb a vereckei honfoglalási emlékműből származik. A tábornok lapunknak elmondta, gyűjtői törvényt sürget, s nagyobb jogi védelmet akar kiharcolni a második világháború földben lapuló értékeinek.

– Egy tábornokot legalábbis hadosztályok élére képzel az ember, s kevéssé egy múzeum vezetőjének. Nem hiányzik az életéből a lőporfüst?

– Hosszú ideig szolgáltam első lépcsős alakulatoknál: egyebek mellett Aszód, Szombathely, Lenti voltak az állomáshelyeim. Az idősebb generációknak bizonyára nem szükséges, ám a fiatalabbaknak érdemes elmondani: az e városokban működő laktanyák elég kemény helyeknek számítottak a hajdani Magyar Néphadseregben. Volt bőven alkalmam lőporfüstöt szagolni.

– Nyolc esztendeje egy ígéretes állást hagyott ott. Megérte váltani?

– Egyértelműen mondhatom: igen. Amikor 2001-ben megpályáztam a főigazgatói széket, nem gondoltam komolyan, hogy meg is nyerhetem, ám a bírálóbizottság végül engem választott. Barátaim és kollégáim nem értették: eljössz egy alacsonyabb beosztásba? – kérdezgettek. Igen, szívvel, lélekkel – feleltem, mert hittem és éreztem, hogy az ott lévő emberekkel és a rendelkezésre álló forrásokkal nagy dolgokat tudunk majd véghezvinni.

– A HIM-et sokan bírálják katonás közege miatt.

– Tetszik vagy sem: ez egy hadimúzeum, ahol legalább akkora, ha nem nagyobb rendet kell tartani, mint az ország bármelyik hasonló intézményében. Az itt tárolt anyaggal a nemzetnek kell elszámolnunk: bár ez a mondat biztos fellengzősen hangzik néhány embernek, de mi pontosan tisztában vagyunk ennek súlyával.

– Egyéb hangok is hallhatók. Sokak szerint például kirívó hiányosság, hogy gyűjteményüknek csak csekély része szerepel a tárlatokon.

– Nem óhajtom s nem is tisztem elődeim munkáját minősíteni, de annyit mindenképp érdemes elmondani: első és második világháborús, továbbá ’56-os kiállítás csak 2001 után lett. A jó ízlés íratlan törvényei szerint egy teremben bizonyos mennyiségű tárgynál többet nem lehet elhelyezni, mert az már a minőség rovására megy. A hadimúzeumnak sincsenek gumiból a falai. Igyekszünk új helyek után nézni, ennek jegyében nyílik meg hamarosan a padlástérben a szoborkiállítás, az úgynevezett látványraktár, továbbá egy elhanyagolt ruházati raktár helyén az első világháborút felidéző tárlat is. Kritikusaimnak célszerű figyelembe venniük, hogy 2001 előtt esztendőnként huszonöt-harminc, az utóbbi években már stabilan százezer feletti a látogatói létszámunk. Bizonyosan akadnak hibáink, de ilyet csak az nem követ el, aki semmit nem csinál.

– A nehézpáncélos és tüzérségi technika Kecelen van. Muszáj volt olyan messzire vinni?

– A Pintér-művek tulajdonosa vállalta, hogy karbantartja gyűjteményünk ezen részét. Óriási pénzről van szó, bolondok lettünk volna nemet mondani. De hangsúlyozom, hogy ami ott van, mind a miénk.

– Az utóbbi időben mintha megtorpant volna a felújítási kedv.

– Egy gazdasági vállalkozásról van szó, amely nem vonhatja ki magát az egész országot érintő nehézségekből. Kisebb bevételből értelemszerűen kevesebb jut a jótékonykodásra.

– Hány embert igazgat?

– Csaknem háromszáz beosztottam van – ez ugyanennyi akarat és jellem. Sok figyelem, törődés, beleérzés és szeretet kell a rend fenntartásához. Az itt dolgozó civilek egyébként olykor fegyelmezettebben viselkednek, mint a katonák.

– Szokatlan kijelentés egy tábor­noktól.

– Attól még igaz marad.

– Milyen a pénzügyi helyzetük?

– Szeretek a HM-hez tartozni. Az utóbbi három-négy esztendőben nekem tilos panaszkodnom: amit kértem, megkaptam. Költségvetésünket jól kiegészítik a reprezentatív termek bérletéből, a könyvkiadásból és a technika kölcsönadásából származó bevételek. Ugyanakkor megtiltottam, hogy az oktatásért pénzt kérjünk. Ha kell, magam is beállok tárlatvezetőnek.

– Önről széles körben ismert, hogy az első világháború a kedvenc területe.

– Ez így igaz. Fiatal tisztként, 1974-ben megjártam Ausztriát. Hivatalosan sportolóként mentünk az ottani hegyivadászokhoz tanulni. Természetesen a „sógorok” pontosan tudták, kik vagyunk, így is viszonyultak hozzánk. De jártam a Kaukázusban és a Kárpátokban is. Ez a vidék a szerelmem. Hosszú évek óta rendszeres hadirégészeti feltárásokat folytatunk a hajdani hegyvidéki harctereken, az eredményekről pedig folyamatosan tájékoztatjuk a nagyérdeműt. Ennek lenyomata látható az első világháborút bemutató tárlaton.

– Ha ásás közben ön útban van valakinek, miként küldik odébb? Ott is tábornok úrnak szólítják?

– A kutatásnál nincs főtiszt vagy honvéd, és általában a keresztnevemen szólítanak. Én éppúgy ott szorgoskodom egy teherautó megrakásánál, mint a többiek, s fémkeresőzöm, ások, vizet vagy követ cipelek a hátamon.

– Itthon is sokan foglalkoznak a múlt kutatásával. Róluk miként vélekedik?

– Tetszik vagy sem, ki kell mondani: hazánkban több ezren puszta üzletnek tekintik a hagyományőrzést, amelynek leple alatt gyakorlatilag kifosztják a régi csatatereket. Hogy megakadályozzuk a pusztítást, szeretnénk elérni, hogy a hadiereklyék vonatkozásában ne 1711, hanem 1968 szerepeljen határként, vagyis csak az ez után földbe került tárgyakat lehessen büntetlenül elvinni. Mielőtt valaki félreértene: nem azt akarom, hogy csak mi foglalkozhassunk hadtörténelemmel, de valamiféle ésszerű rendet kell tartanunk, különben minden külföldre vándorol. Ezért szorgalmazok egy gyűjtői törvényt is.

– Visszakanyarodva a Dolomitokba: katonaként hogy ítéli meg az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének ott alkalmazott védekezési módszerét?

– Elenyésző kivételtől eltekintve kiválóan oldották meg a feladatot. Precízen választották ki az üteg- és a gyalogsági állások helyeit, ötletesen alkalmazkodtak a nehéz terephez, fortélyos módszereket alkalmaztak az ellenség megtévesztésére, leküzdésére. Jó fegyverekkel rendelkeztek, s a kor színvonalán biztosították a technikai hátteret. Nagyon fontos megjegyezni: az elcsendesedett harcterek föltárásában az egykori ellenségek vesznek részt. A múlt kiásása közben közel kerülünk egymáshoz, megbeszélhetjük problémáinkat, s így elkerülhetjük, hogy értelmes vita helyett ismét egymást irtsuk. Mert ez utóbbinak semmi értelme nincs.