Magyar Hírlap online

Forradalom rajzolta fel pályája ívét

Melocco Miklós nem akar még negyven évet várni

Hetvenöt éves Melocco Miklós. A többszörösen díjazott szobrászművésszel életéről, hivatásáról, terveiről beszélgettünk, s elmondta véleményét a közelgő választások tétjéről is. Szerinte ez most az utolsó remény.



– Hetvenöt esztendő. Maradt még üzennivalója?

– Divat ma az üzenet szó, inkább a mondanivalót használnám. Vagy a fecsegést. Kicsit Ady is tehet erről. Amikor megkapta a vérbajt, leírta: ekkor tudta meg, hogy a csókok néha üzenetet hoznak, és néha szomorú dolgot üzennek. Egyébként megjegyzem: az, hogy az ember hány éves, innen-onnan tudja. Mégsem ugyanúgy hetvenöt éves minden hetvenöt esztendeje a földön élő ember. A mázlistának például nem fáj semmije, nem is igazán számít, hogy mennyi idős. Aki viszont beteg, és mindene sajog, elsősorban az életkorára fogja az állapotát. Szóval én nem tudok mit kezdeni ezzel a hetvenöttel, mert mázlista vagyok. Nem az én érdemem. Egyáltalán nem érzem soknak, hanem – egy elsietett hasonlattal élve – inkább egy elolvasott, nagy könyvnek.

– Mesélne néhány fejezetet?

– Az jut most eszembe, hogy a második világháborúról egészen tiszta emlékeim vannak. Szó szerint emlékszem bizonyos beszélgetésekre. Noha gyermek voltam, ismertem a Don-kanyart mint elnevezést. Azt viszont már nem, hogy milyen vészes, tragikus dolgok történtek ott. Ilyeneket mondtunk akkoriban egymásnak: akkora pofont kapsz, hogy az ágyúgolyó lihegve ér utol a Don-kanyarban. Az utólag elítélhető közöny miatt mi csak azt láttuk, hogy nyitva vannak a mozik, az élelmiszerüzletek, viszonylag nyugodtak a mindenna-pok. Ma már tudom: a legfőbb hadúr Horthy volt, aki hazarendelhette volna a csapatokat. Azt mondják, nagy volt rajta a nyomás a németek részéről – nem tudta megtenni. Újabb fejezet: alig több mint tíz évvel később, Nagy Imrének szintén volt gyermeke, felesége és országa, ugyancsak nagy nyomás alatt volt, és mégsem mondott igent a szovjetnek. Ide tartozik, hogy Kádárék kormánya sosem volt legális, a nagybetűs Nyugat mégis elfogadta, szóba állt vele, mint most a Gyurcsány–Bajnai-kormánnyal.

– Visszatérve a hivatásra: elégedett-e mindazzal, amit alkotott?

– Azt, hogy szobrász vagyok, csak ezen az előbb említett regényen belül tudom értelmezni. Az alkotás a jelenben jön létre, de nem a jelen dolga, hogy megítélje. Két-háromszáz évvel később, amikor már elül a reklám, kiderül, szükség van-e rá. És az utókor szavazata mindig jó. A szobrásznak természetesen kötelessége, hogy ötös osztályzatra feleljen, a lehető legjobb tudása szerint készítse el a művet. Hogy aztán fennmarad vagy sem, az már nem az ő dolga. Bár sokan jósolnak, nem érdemes.

– A szobor reagálás a valóságra vagy állásfoglalás?

– Inkább az utóbbi. Az én életkötetemben ötvenhat rendkívül fontos.
A forradalom kinyitja a szobrászember szemét, és rájön, mennyi adóssága van. Ezt az egyház a szentek seregének nevezi, egy nép életében ők a meghalt hősök, a vértanúk. 1956 októberében óriási csillaghullás volt. Ezért készítettem emlékművet többek között Brusznyai Árpád és Mansfeld Péter tiszteletére. Jelenleg nincs megbízásom, de dolgozom a Széna téri forradalmár, Szabó bácsi emlékművén. Szita Károly kaposvári polgármesterrel is beszéltünk egy Tóth Ilonka-szoborról. Abban a városban adták elő ugyanis azt az ocsmány színdarabot, amelyben azt hazudták, hogy Ilonka benzininjekcióval megölt egy ávéhást. Róla és Mansfeldről aljas módon még ma is azt állítják egyesek, hogy nem forradalmárok, hanem köztörvényes bűnözők voltak. Utóbbiról például azt, hogy autót lopott. Holott ez nem igaz: elkobozta a járművet, mert szüksége volt rá. Aztán otthagyta. Egy bátor államvédelmis, bizonyos Vekerdy, az előirányzott mocskolódás helyett bevallotta: miután Mansfeldék elvették a fegyvereit és a gépkocsiját, kirakták egy buszmegállóban, és megmondták neki, miként tud hazamenni. A fiatal forradalmár megszökhetett volna az országból, hős lehetett volna Nyugaton, mégis itt maradt a hazájában. És nem lopta el az autót.

– Még napjainkban is elhangzik, akár politikusok szájából is, hogy ellenforradalom volt 1956-ban. Mit érez ilyenkor?

– Ez hazudozás – de ügyetlen. Benne maradt ugyanis a forradalom szó. Ha én szeretném „a múltat végképp eltörölni”, akkor nem emlegetném a legfontosabb szót. Ha már a jelenhez értünk: a szocialisták a siralomházban ülnek, az SZDSZ megsemmisült, mégis folyamatosan beszélnek, mintha valami motorikus kényszer alatt volnának. Közben feloldódni, formátlanná, megfoghatatlanná válni látszik a hatalom. Rettenetesen nehéz lesz felelőst találni. Láttunk már olyat, hogy azok kezdik el firtatni, kik a felelősök, akik éppen így akarnak megmenekülni a felelősségre vonástól. A beosztottaknál pedig kiválóan működik a cselédtempó: amint új lesz a főnökség, ők maguk is tűrhetőre változnak.

– Márpedig a váltásra most nagy esély mutatkozik. Szó volt a második világháborúról, a forradalomról. Mindezek átélése után mit gondol, mi az áprilisi választások tétje?

– Ez a referendum az utolsó remény. Az 1945 utáni koalíciós időkben úgy tűnt, talpra áll az ország. Hamar kihevertük a háborút, nőtt a mezőgazdasági termelés, épültek a hidak. De ránk jött a szovjet. 1956-ban két hétig élt a remény, amely máig kitart. Most van az utolsó esély, hogy tisztességes, élhető világ legyen ebben az országban. Nekem nincs még egyszer negyven évem.

– Halljuk, hiába a változás, a következő kormánynak valóban nagyon nehéz dolga lesz.

– Biztos vagyok benne, hogy talpra lehet állítani egy országot. Amit Orbán Viktor mond, az nem levegőbe beszélés, nem „jobbikolás”. Az erkölcsi alapot mindehhez – ahogy Sólyom László államfő is mondta – 1848 és 1956 jelentheti. Persze holmi Ká-rolyi Mihályokkal az élen, akiket sehol nem vesznek komolyan, nem javulhatna a helyzetünk. Nemeskürty úgy tartja, ahányszor nagy baj van, mindig szar a kormányunk. Szerintem pedig éppen fordítva: valahányszor nem a megfelelő emberek fogják a kormányrudat, jönnek a katasztrófák. Börtönnel zsarolható, köztörvényes miniszterekkel egyszerűen nem lehet kilábalni.

– És mit szól a Jobbikhoz?

– Sokszor ugyanazt mondják, mint a Fidesz, csak hangosabban, durvábban, trágárul. A Jobbik szerintem nem más, mint egy viszonylag jól megfizetett, túlcsaholó, meggondolatlan társaság. Egyébként azt jósolom, hamar leáldozik a csillaguk. Ellenzéki pártként unalomba fulladnak majd, mint az SZDSZ vagy az MDF. Morvai Krisztina hiába tanult jogász, egész egyszerűen csak konjunktúralovag. Amikor felsegítek balesetet szenvedett gyermeket, és hívok neki orvost, lehet, hogy amúgy nem vagyok jó ember, de arra az egy percre azzá válok. A helyzet tesz azzá. Ez történt Morvaival is, amikor ügyvédként – amúgy helyesen – a szemkilövő rendőrök áldozatai mellé állt. Persze kiderült, hogy a másik oldalon állóktól is elég jó pénzt fogadott el. Vona Gábor kapcsán pedig az ugyancsak nagyhangú ál-szociáldemokrata, Marosán György jut mindig eszembe.