Magyar Hírlap online

Európa Kelet felé lejt

Regéczy-Nagy László: Göncz abban a pillanatban hasonult. Elfelejtette, hogy ezek akarták kétszer is felakasztani

Semmit sem tanult a múltból a munkásosztály lenini élcsapata, amely most is vezeti az országot, és a közpénzből saját vagyont csinált az elmúlt évek alatt – mondta a lapunknak adott interjúban Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) elnöke. A Bibó-per harmadrendű vádlottja szerint a második világháború után ázsiai szintre züllesztették hazánkat a kommunisták, és ez ma is érezteti hatását.

– Több mint húsz év telt el a TIB megalakulása óta. Elérték azt a célt, amiért létrehozták a szervezetet?

– Amiért névleg megalakultunk, azt elértük. Az volt a célunk, hogy az első szabadon választott országgyűlés iktassa törvénybe 1956 emlékét. Én azt mondtam, hogy ez gyönyörű, de nem fogom megélni. Mégis tanúja lehettem. Azt is elértük, hogy feltárt sírokból kiszabaduljon ’56 szelleme. De van egy angol mondás: jobb reménykedve hajózni, mint megérkezni. A valóság sose lett olyan, amilyennek igazán szerettük volna.

– Egyre több elkeseredett ember mondja ugyanezt a rendszerváltásról is.

– Mi a bársonyos forradalommal fizettünk azért, hogy lemondjunk életünk tisztázásáról. Visszafogottan kellett megélnünk az átmenetet, Bush ebben állapodott meg Gorbacsovval. Az amerikai elnök azt akarta, hogy a magyarok ne verjék ki fegyverrel az oroszokat. A világbékéért és a saját békénkért hoztuk ezt az áldozatot, csak ez nekünk igen sokba került. Már csak azért is, mert így olyan „ázsiai prolik” maradtunk, amilyenné a korábbi vezetőink tettek minket.

– Ön milyen átmenetet képzelt el vagy akart?

– Az Antall-kormány asztalán ott feküdt a Zétényi–Takács-féle törvénytervezet az elszámoltatásról. Göncz Árpád államfőként azonban az Alkotmánybíróság elé utalta, amely alkotmányellenesnek nyilvánította. Nem lehetett senkit számon kérni. A tisztázatlan helyzet viszont olyan, mint a seb, amiről leveszik a gennyes kötést, aztán visszateszik rá. Mi tiszta vizet akartunk önteni a pohárba. Tudtuk, mi történt velünk, kik a felelősök, és merre van a kiút. Azt mondják, a havasokban a vihar idején akkor vész el a gyalogjáró, amikor a szél befújja a nyomait. Nem tudja, hol van, és merre induljon. Így jártunk mi is. Elgereblyézték a nyomsávot a hátunk mögött azok, akik a keleti blokkban őrizték Magyarországot.

– Gondolta volna, hogy ezek az elvtársak nemcsak hogy átmentik magukat az új rendszerbe, de még egyszer tönkreteszik az országot?

– Senki nem tud úgy frontot váltani, mint a nemzetközi munkásosztály lenini élcsapata. A kommunisták amilyen hatásosak voltak a közpénzek visszatartásában, olyan hatástalannak mutatkoztak azok hasznos elköltésében. Aki kommunista, az nagyon ért ahhoz, hogy közpénzből csináljon magának vagyont, és fogalma sincs, hogy a közösség érdekében hogyan kellene ezzel a pénzzel gazdálkodni. A köztulajdonról papolnak, de úgy kezelik, mintha a sajátjuk lenne. A bank az én kalandom a te pénzeddel. Nálunk a kormányzás a mi kalandunk a közpénzekkel. Még saját magukban sem tisztázták, hogy ha hűek önmagukhoz, abból csak csőd lehet. Nem tanultak a múltból, és még most is lendületről beszélnek, mint Kádár az utolsó ötéves tervnél, amikor már ránk zárult az adósságcsapda. Nagyon büszkék arra, hogy milyen ügyesen kezelik a válságot. De ez nem válság, hanem adósságkezelés. A válság teljesen érintetlen.

– Akik ezt tették, azok között egyébként volt rabtársai és barátai is ott vannak, mint például a már említett Göncz Árpád vagy Mécs Imre. Mi a véleménye az elmúlt évtizedekben betöltött szerepükről, tevékenységükről?

– Gönczcel az első választás után elváltak útjaink, bár én hat évig az általa vezetett Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetője, majd Göncz szárnysegédje voltam. Ő az Elnöki Tanács munkatársait örökölte meg, akik rögtön felfedezték az új, nyalható ülepet. Egymásra találtak. Göncz abban a pillanatban már hasonult. Elfelejtette, hogy ezek akarták kétszer is felakasztani. Engem pedig ez idő alatt kirekesztettek, majd az első adandó alkalommal nyugdíjaztak. Mécs is elvált önmagától, meghasadt személyiség lett, úgy, ahogy Kádár, akin ez egyébként látszott is. Haláláig küszködött Nagy Imrével, a „ködalakkal”, akit meg sem mert nevezni. Talán kevesen tudják, hogy Nagy Imre kéziratait – amelynek legutolsó változatát mi csempésztük külföldre – ’56 nyarán elolvasta, majd visszahozta neki és közölte, hogy teljesen egyetért vele. A megtorlók szemszögéből Kádárnak kellett volna lennie a második főbűnösnek. Ha azonban te vagy a hóhér, akkor talán nem akasztanak fel. Kádár ezt alkalmazta. Erkölcsi halál árán váltotta meg az életét. A jelenlegi hatalom gyakorlói máig megengedhetik maguknak, hogy megpróbálják szocialista forradalomnak beállítani 1956-ot. De azt nem mondják, hogy ha ez így van, akkor aki elárulta, eltiporta és megbosszulta, az ki volt?

– Haragszik Gönczre és Mécsre?

– Inkább sajnálom őket. A mi szemünkben, a bajtársak szemében, különösen Mécs olyan, mint aki kiugrott egy égő gépből és egy süllyedő hajón landolt. De ahogy említettem, ehhez az erkölcsi halálon kellett keresztülmenniük. Sokszor kérdezik tőlünk, ötvenhatosoktól, hogy miért nem bocsátunk meg, pedig nem ez a kérdés, hanem az, hogy ők miért nem bocsátanak meg az áldozatoknak. Csak azzal a feltétellel bocsátanának meg nekem, ha megtarthatnák a zsákmányt.

– Említette Nagy Imrét, akinek a perében csak tanúként hallgatták ki, ám a Bibó-perben harmadrendű vádlottként 15 évre ítélték.

– Nagy Imrét eleve áldozatnak állították oda a Kreml szőnyegére, 1953-ban és 1956-ban is, amikor újból kormányfő lett. Olyan feladattal bízták meg, amit lehetetlen volt véghezvinni. Nagyon jól ki volt ez találva. 1956 óriási fiaskó volt a nemzetközi munkásmozgalomnak, Moszkvának, de ezt nem lehetett bevallani. A világ szeme láttára omlott össze a magyarországi sztálinizmus. Ezért gyorsan rá kellett terelni a figyelmet a „bűnözőkre”, akik fel merték emelni a fejüket a munkáshatalom ellen. Arról persze nem beszéltek, hogy éppen a munkáshatalom emelte fel a fejét. November 4-e után Gönczcel együtt segítettünk eljuttatni az államminiszterré kinevezett Bibó István memorandumait a brit nagykövetségre. Ez volt a bűnünk.

– Hogyan úszta meg a halál­büntetést?

– Tudtuk, hogy Bibó és Göncz kötelet kap. De az ügyész figyelmeztette a védőmet, hogy készüljünk rá, engem is kivégeznek. Közben azonban az indiaiak – akikkel Göncz és Bibó is szoros kapcsolatban állt – Moszkvában találkoztak Hruscsovval és kérték, hogy ne legyen akasztás. A szovjetek pont akkor akarták átmenteni Indiát a semleges országok közül a szocialista táborba. Hruscsov pedig ideszólt…

– Térjünk vissza a mába. Mit érzett, amikor Gyurcsány Ferenc őszö­di beszéde nyilvánosságra került?

– Azt gondoltam, hogy már elégszer csalódott a magyar tömeg, hogy ezt Gyurcsány ne úszhassa meg. De amikor azt mondta, hogy kinyomozzuk, ki volt a szivárogtató, akkor már rájuk ismertem. Nem az volt a problémája, hogy bevallottan megszegte kormányfői esküjét, hanem, hogy ki adta ki a beszéd felvételét. Ez volt az első csalódás.

– Felrémlett önben 1956 emléke, amikor az emberek ezek után az utcára mentek?

– Igen, de ez egy másik generáció. ’56-ban csak tíz esztendeje voltunk rabok, és még mindenki emlékezett rá, hogy milyen a szabadság. Össznépi szerelem lázában égett az ország. A boldogságtól nem ért földet a lábunk. Egy szerelmesnek pedig majdnem minden elérhetőnek látszik, és az is. Ez 1956 kulcsa. De úgy képen töröltek minket, hogy az utánunk következő generációk ennek a keserű tanulságnak a jegyében fogantak, születtek, nőttek fel, és adták tovább a tanulságot. Ami 2006 őszén történt, az nem össznépi lázadás volt. Ezek a fiatalok nem ajánlottak jobbat a meglévő rossz helyett. Így sajnos inkább csak rombolás lett. Bár nekünk könnyebb volt: az ellenség felismerhető volt, és lőni lehetett rá. Ma az ellenség felismerhetetlen és a géppisztoly az utolsó, ami megoldana bármit is. Forradalmat nem lehet előre eltervezetten csinálni. Az olyan, mint egy robbanó eleggyel telített szoba. Csak egy szikra kell. Akkor elpattant egy tíz esztendőn keresztül felhúzott rugó. Tíz éven keresztül a „felszabadított” Magyarországot szovjet gyarmattá igyekeztek tenni. Európaiból, magyarból ázsiaivá és internacionalistává.

– Ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott, a rendszerváltáskor Antall József néhai kormányfő azt hitte, hogy ez Kossuth népe, de tévedett, mert Kádár Jánosé. Most is az?

– Sajnos igen, csak nem tudjuk magunkról. Minden ösztönünk az. Bibó azt mondta, hogy az igazi materialista nem is hajlandó észrevenni, ha nemzeti értékeket semmisít meg, és ezzel a nemzet túlélési esélyeit csökkenti. Ez jellemző ránk. Igazi materialisták vagyunk, hiányzik a lélek, a szellem, a tudat. Ahogy mondtam, ázsiaivá tettek minket. Bár ez már 1956 előtt elkezdődött. Európa ugyanis Kelet felé lejt. A nyugatiak a második világháború végén megszerezték maguknak Európa jobbik felét, amit felvirágoztattak. A kontinens másik fele azonban a rosszabbik megszállót kapta, amely lezüllesztette ezt a térséget, majd az összeomlásba vitte magával.

– Mitől változhat ez meg?

– Tudatosan rá kell ébreszteni az embereket önmaguk állapotára. Megértetni velük, hogy ők is hibásak, de a nagyobb felelősség azoké, akik ezt csinálták velük. És el kell kezdenünk magyarrá és európaivá válni.

– Sokan azt várják, hogy a következő évi választáson győz a polgári oldal, és végre igazi rendszerváltás lesz…

– Ez a remény jogos, de való igaz, hogy fel kell készülnünk az irtózatosan mocskos trükkökre.

– Mi lesz, ha nem sikerül?

– Akkor bebizonyosodik az, amitől mindig féltünk, hogy 1956 volt a magyar nemzeti tudat, a hazaszeretet utolsó fellángolása.