Magyar Hírlap online

A rendről és a fegyelemről kell szólnia a hadseregnek

„A Magyar Honvédség feladatai szükségessé teszik, hogy megfelelő mértékben korszerű nehézfegyverzettel rendelkezzen” – mondta Benkő Tibor altábornagy, vezérkari főnök a lapunknak adott interjúban. A főtiszt határozott véleménye, hogy a katonának nem a pénzzel, az üzlettel vagy a beszerzéssel, hanem a saját szakmájával kell foglalkoznia – lehetőleg kitűnően.

– Alig látni egyenruhás katonát az utcákon. Mintha szégyen lenne uniformisban járni-kelni.

– Ez Budapesten sajnos kétségtelenül igaz, ám a helyőrséggel bíró más településeken korántsem. Ott gyakori jelenség a járdán sétáló vagy éppen buszon utazó katona.

– Nem adja parancsba a rendszeres és szabályszerű öltözködést?

– A katonák öltözködési rendjét pontosan szabályozzuk, és én igenis szeretném, ha mindenki egyenruhában járna a munkahelyére és onnét haza, ám ez nem megy egyik pillanatról a másikra: pénz kell hozzá, és nem is kevés. Az öltözet területén elsőbbséget élvez a gyakorlóruha és a védőfelszerelés biztosítása. Sajnos sokba kerül a tartós, strapabíró ruhaanyag előteremtése, s az sem olcsó mulatság, ha a napi használatban megkopott darabokat pótolni akarjuk. Egy katona nem jöhet-mehet félretaposott sarkú cipőben, foltozott pantallóban, mert azzal az egész honvédség tekintélyét aláássa.

– A tekintély az utóbbi időben mintha egyébként is megcsappant volna…

– Ez sajnos igaz. De erről nem azok a becsületes, feladatukat jól végző emberek tehetnek, akik élethivatásuknak tekintik a haza védelmét. Egyesek rossz, bűnös cselekedete – amelyből egy is sok – alapján pedig igazságtalanság lenne elítélni az egész testületet.

– Miként lehet helyreállítani a renomét?

– Hiszem, hogy a szakmai ismeretek, a rátermettség, a parancsnoki példamutatás és a feladatok elvégzésére való alapos, mindenre kiterjedő felkészülés a katonás fegyelemmel és odafigyeléssel párosulva megteszi a hatását. Meggyőződésem, ha a társadalom látja, számíthat ránk, ha tudja, a honvédség kiszámítható életpályát nyújt, és annak bármelyik tagjára fel lehet nézni, akkor az ítélete is módosul. A követhető magaviselet, az önbecsülés és az intelligencia alapkövetelmény kell, hogy legyen – és ez ráillik az egyszerű beosztottra, a fegyverzettechnikusra és a pilótára éppúgy, mint a tábornokra. Ötvenöt éves vagyok, de még mindig szükségét érzem, hogy tanuljak. A feleségemnek folyton megígérem, ez volt az utolsó vizsgám, mégis időről időre megszegem a fogadalmamat.

– Strapabíró társat választott.

– Igen, ez így igaz. Folytatva a gondolatot, a társadalom megbecsülését nem lehet utasításba adni, vezényszóra elvárni, azért folyamatosan meg kell küzdeni.

– Szép dolog a stabil alapokon nyugvó önbizalom, de ágyú és tank ellen nehéz AK–47-essel és hős szívvel harcolni. Márpedig alig maradt páncélos és tarack.

– A honvédség feladatai szükségessé teszik, hogy modern nehéz fegyverzettel is rendelkezzen. Az elmúlt esztendőkben különböző okok miatt ezek jelentős részét kivonták, azonban a nemzetközi tapasztalatok, a korszerű harc követelményei, az ország védelme és nemzetközi kötelezettségeink egyaránt indokolják ezek alkalmazását. Nem szabad megsemmisíteni azt, amire még szükségünk lehet. A rendszerből kikerült eszközöknek még hasznát vehetjük bizonyos esetekben.

– Mire gondol?

– A ránk vonatkozó törvény első paragrafusa szerint a Magyar Honvédség legfontosabb feladata a haza fegyveres oltalmazása.

– Ki az ellenség?

– Nem arról van szó, hogy napjaink­ban bárki konkrétan fenyegetne minket. Ám a védelemre történő felkészülés része az is, hogy leltárt készítünk arról, adott helyzetben mire – értve alatta a technikát – és mennyi kiképzett emberre számíthatunk, s mit kell cselekednünk, hogy a velünk szemben támasztott és joggal elvárt alkotmányos és állampolgári igényeknek megfeleljünk. Ez a munka folyamatosan zajlik.

– Az Iraknak ajándékozott vagy az itthon összevágott T–72-esek, önjáró lövegek, ágyúk és aknavetők helyett újakat veszünk?

– Szeretném, ha mihamar pótolhatnánk a hiányokat, ám erről csak az ország teherbíró-képességének függvényében lehet beszélni.

– Mintha egy politikust hal­la­nánk.

– A katonának nem az a dolga, hogy azt mondja, pontosan erre a tankra és amarra a lövegre van szüksége. Neki a saját szakmájával kell foglalkoznia, lehetőleg kitűnően. Vagy­is azt kell közölnie, hogy a konkrét eszköz milyen képességekkel bírjon, miféle körülmények között legyen működőképes – és így tovább. Hogy példát említsek, nem T­­–72-esre vagy Leopard harckocsira vágyunk, hanem olyan eszközre, amely az általunk lefektetett kereteknek megfelel.

– Az előbb azt mondta, nem szabad mindent bezúzni, leadni. A MiG–29-es gyakorolni azért még jó volna.

– A Gripenekre kiválasztott új, fia­tal pilóták javarészt nem repültek Migen. Mivel generációváltás zajlik, kissé drága mulatság lenne olyan eszközön treníroztatni őket, amelyet nem ismernek, és többet nem is használnak. Azaz ez csak amolyan hobbirepkedés lenne. Egy harcászati repülő rendszerben tartása pedig nagyságrendekkel több pénzt igényel, mint egy ágyúé vagy páncélozott eszközé.

– A fiatal pilóták sokat panaszkodnak, hogy alig jut lehetőségük gyakorolni.

– Megértem őket, de látott már szakmáját szerető katonát – legyen az híradós, lövész, ejtőernyős vagy harckocsizó –, aki elégedett volt a kitelepülések, gyakorlatok, lövészetek idejével? Olyan pilótát, aki azt mondja: a hétszázát, már megint repülnöm kell?! Természetesen ezen van mit javítani. Amit tudok, megteszem.

– Ennek része légierőnk afganisztáni szerepvállalásának fokozása?

– Már működik odakint egy légikiképző-támogató csoport, amelyhez hamarosan újabb csatlakozik. Két év múlva pedig egy Mi–17-es szállítóhelikopter-kontingens érkezik az országba, alapvetően magyar személyzettel, nemzetközi együttműködésben. De erről több konkrétumot katonáink biztonsága miatt nem mondhatok.

– Ön szerint helyes volt a sorkatonaság eltörlése?

– Sok szülő keres meg azzal a véleménnyel, hogy nem ártana visszaállítani a sorkatonaságot. A politika roppant távol van tőlem, s nem is tisztem értékelni a pártok döntését, ám annyi bizonyos, a hadsereg pontosan a bajtár­siasság, a bátorság, a közösségben élés, a csapatmunka és az élettel járó nehézségek elviselésének élményét adta meg az ifjaknak. A haza szeretete, becsülése nem avítt fogalom, s ezt az egyszerű tényt a mai fiatalságnak éppúgy át kell adni, mint ahogyan apáinknak átadták hajdan.

---

Pályakép

Benkő Tibor 1955. október 16-án született Nyíregyházán. 1979-ben avatták föl a Kossuth Lajos Katonai Főiskola rakéta és tábori tüzér szakán. Négy diplomája, orosz és angol felsőfokú nyelvvizsgája van. 1979-től 2000-ig – egy rövid székesfehérvári kitérőtől eltekintve – Kiskunhalason szolgált, 2001-től 2005-ig a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokaként teljesített szolgálatot, majd 2007-ben a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokságának parancsnokhelyettese, 2009-ban parancsnoka lett. A vezérkari főnöki tisztet 2010-ben, a kormányváltás után nyerte el. Munkájáért megkapta egyebek mellett az Árvízvédele­mért emlékérmet, a Hunyadi János-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.