Magyar Hírlap online

Hungária fiataljai Argentínában

A távolban született generációk példás magyarsága mutatkozik meg ebben az írásban. Az Argentínai Magyar Hírlap szerkesztői üzenete a második, a nyílt levél az unokageneráció magyarságáról ad hírt.

A szerkesztő üzeni

Jelen számunkkal (AMH Nº 48) befejezzük 4. évfolyamunkat.

Az emigrációs (vagy, ha akarjuk, nyugati) magyarság lapkiadására visszatekintve megállapíthatjuk, hogy gyakorta adódtak ugyan időszakos új kiadványok, de ritka jelenség az éveken át tartó folytonosság, vagyis a II. VH utáni évtizedek alatt kevés olyan sajtótermék született, amely 4 éven át és azon túl "kibírta" a folyamatos megjelenést.

Amikor 2004 januárjában megszűnt a Czanyó Adorján által 27 éven át kitartóan és szeretettel szerkesztett Dél-amerikai Magyar Hírlap, kolóniánk hirtelen összekötő kapocs, híradó nélkül maradt. Pedig az argentínai magyarság megszokta, hogy "van újság". Faragó Rezső újságíró (1887 Nagylak, Erdély – 1953 Buenos Aires) 1927-ben érkezett meg Argentínába, és 1929. június 29-én indította meg a Délamerikai Magyarság-ot, az "ezeréves Magyarország ismertetésére". 20 éven át szerkesztette a lapot, amíg 1949-ben adta át a jogfolytonossággal bíró utódjának. Ezután sok szerkesztő, sok névcsere következett, amíg Czanyó Dodó a lapot átvette, egész megszűntéig.

Egy év újságtalanság után aztán 2005 márciusában megindultunk, mint Dél-Amerika egyetlen magyarnyelvű sajtóterméke. Sejtettük, hogy nagy föladat az, amire tudatosan adtuk fejünket. Hogy mekkora, arra 2 év igen intenzív és olykor elég keserves munka alatt jöttünk rá: kb. ennyi volt a betanulásra szükséges "tapogatódzási idő". Ezután kezdett ügyesebben sikerülni minden.

Ahogy e sorok írója indulásunkkor a beköszöntőben jelezte, a célkitűzések világosan adva voltak, nevezetesen:

o Az Olvasó tájékoztatása a kolónia eseményeiről, min vehet részt, hova és mire küldheti gyermekét
o Híradás Intézményeink tevékenységéről
o Közösségünk ifjúságának bevonása, külön nekik szóló oldalakkal
o Kapocsként működni Magyarország felé is
o A magyarul nem tudó élettársaknak, barátoknak figyelembe vétele, spanyolnyelvű résszel
o Rövid tájékoztatás a környező világ ránk vonatkozó eseményeiről is
o Mindemellett az AHM-nak tükröznie kell az argentínai magyar közösség világnézetét, amely magába foglalja a magyarság részére oly lényeges értékek védelmét, mint a család, a keresztény/keresztyén szeretet, a tolerancia/béketűrés, a mértéktartás, a szélsőségek/fundamentalizmusok elkerülése.



Ma, 4 év után egyfajta megnyugvással megerősítjük, hogy eredeti célkitűzéseinktől nem kellett tágítanunk. Ez korántsem saját érdem, hanem kiépült, hűséges Olvasótáborunk, önzetlen támogatóink és hirdetőink pártfogásának, valamint munkatársaink erőfeszítésének tudható be, és nem jelent mást, mint hogy mindnyájan egy csónakban ülünk, együtt evezünk ugyanabba az irányba fönnmaradásunk érdekében.

Ezúton fejezzük ki őszinte hálánkat mindazoknak, akik beszálltak csónakunkba és velünk együtt igyekeznek legyőzni a hullámok erejét. E szellemben megyünk neki az 5. évfolyamnak, annak tudatában, hogy magas gondviselés őrködik felettünk.

Haynalné Kesserű Zsuzsánna



Nyílt levél a magyarokhoz

…tengeren innen – tengeren túl…

Buenos Airesben magyar csend állt be. Nyár van. A táborok lezajlása után Egyesületünk is szünetelt néhány hétig, a munkaszakosztályok két egész hónapig felfüggesztették nyüzsgésüket, még a Hírlapunk is kettősszámot adott ki... Rendkívüli magány tengerében hintáztam ezalatt, de az eszem azért foglalkozott az újesztendőre szánt tervekkel, valamint azokkal a gondolatokkal, amelyeket a továbbiakban szeretnék az Olvasókkal megosztani. Egyidejűleg a tenger másik oldalán, a kemény tél bizony ébren tartotta az ottani magyar testvéreinket is.

Nincs a földön még egy olyan nép, amely ennyire tudna egymásról, mint a magyar. Amely ily módon számon tartaná a múltját, és annyi reménnyel gondolna egy szebb jövőre.

Nehogy a nyomorult tehetetlenség öntsön el minket!

...Ha nem vagyunk egymásnak, már nem érünk semmit!

Magyar, ne bántsd a magyart!

*

Amikor sokáig gyűjtöd magadban a látszólag széteső gondolatokat, úgy érzed: káoszban imbolyogsz és lehetetlennel foglalkozol. Azonban egyszer csak megérzésednek értelme támad, sorrendbe igazodnak a szavak, mintha egy kulcsszóra ébrednének fel, és nagy hirtelen kimondásra készen állnak.

Aki ismer engem gyermekkoromtól, aki írásaimat követi vagy mellettem húzza a szekeret, tudja, milyen ember vagyok. Tudomást szerezhetett meggyőződéseimről, kitartó bika természetemről, de szókimondó és magabiztos modorom mellett kevesen tudják, hogy inkább félrevonult megfigyelő vagyok - s hogy legtöbbször elhallgatok.

Túl sokáig hallgattam a felől, ami igazán aggaszt, valóban érdekel, sürgetően izgat: a magyarok jelene, de legfőbbképpen az, hogy miképp tudnánk helyrerázni szívünket ahhoz, hogy a tisztességes, szeretetben való megmaradás ösvényére térjünk. Istenbizony, nem először merengek el Wass Albert szavain:

"… Szorítsátok egymás kezét még jobban, mint eddig, s ne fussatok külön-külön kis célok után, mert nincsen út más csak egyetlen egy, s ezen mindenki egyért, egy mindenkiért. Eszetekben tartsátok a parancsolatot, ahogy azt súlyos idők vallani tanították: szeresd a te népedet, nemzetedet jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta."

Szegény Wass Albert. Mindig reményteljes tanácsaival simogatja mindannyiunk lelkét! Hadd állítsak mellé Barkuti Jenő ihletéből is: "Aki megengedi, hogy lebontsák a kerítését, annak a birkáit is el fogják hajtani!"

*

A szétszórtságunk változatossága a legkülönbözőbb hangulatokban fejlődik, miközben helyzetekhez kényszerülve alkalmazkodik. Sok-sok apró szigetet alkotunk a világon. Nincs vita! Teljesen különbözőek, és még teljesebben egyformák egymás közt e szigetek. Néhol óceánok, vaskos hegyláncolatok, máskor zsenge patakocskák és virágmezők, erdőszélek vagy volt határok választják el egyiket a másiktól. De bezzeg mikor keserű szavak, alattomosság, bitangság, korrupt politikus, önmagát tápláló államfő, morál és etikahiány a leeresztett függöny köztünk, akkor áll a veszély! A felsoroltak áthidalhatatlan távolságokat ültethetnek közénk, életfogytiglan. Mintha olyan sokan volnánk a földgömbön, mi magyarok! Sokszor úgy jelképezem szigetecskéinket, mint néhány egymástól távolodó Húsvéti szigetet, amelyeken az egekbe meredő fejek zokogó emberroncsokká változnak.

A kiút csakis bennünk van, magyarok, mélyen eltemetve, s nincs megtorlás, bűnbánat, vádolás, kárpótlás, romantika vagy politikaellenes felszólalás, ami ettől fölmentene. Ha a magyar nem bízik a magyarban, ha a magyar nem hallgatja meg a másik magyart, hiába minden meghatódás s hangoskodás.

Igen kedvesek a dédelgető szavak és a hazaszeretetről szóló mondatok, viszont egymagukban nem érnek semmit. Tőlük vagy nélkülük még nem leszünk sem jobbak, sem rosszabbak, s általuk korántsem oldottuk meg a magyar gondot.

Mert nem foghatom kézen azt, akiben nem bízom,

Nem járhatok amellett, akinek céljai eltérnek az enyéimtől,

Nem veszem magam mellé azt, akit lenézek,

Nem kéne táncoljam annak táncait sem,

Nem bírálhatom annak a munkáját, akit nem tisztelek,

Nem dolgozhatok azért, akit nem is veszek tudomásul,

Nem győzhetek meg olyant, akitől félek,

S nem juthatok sehova, ha saját érdekemet féltem!

Nem áll mellém az, akinek hazudtam...

*

Sajnos nem ismerjük, csupán sejtjük egymás egyedi körülményeit. Ha a konstatálás nem történik meg, nem építhetünk mást, mint lehelet-törékeny ködpalotákat.

Most, a napokban kaptam olyan drótpostát, amelyben a magyarországi cigány erőszakolók, rablók és gyilkosok bűneit elítélő eljárásokat várja sok mindenki. Engedje meg az olvasó, hogy őszintén kimondjam: minden országban léteznek azok a társadalmi rétegek, amelyekhez az ilyen szörnyűséges bűnök fűződnek. Igen, minálunk a nyomortanyák lakói "mind" erőszakolók, tolvajok és gyilkosok, úgy, ahogy az USA-ban a szegénynegyedek néger vagy latin származású lakossága, Brazíliában a favelákban élők - és folytathatnám… Mindenütt a világon az éhség, a munkahiány és a lelki szegénység a legborzalmasabb bűntetteket válthatja ki. Attól még nem a cigány nép, sem a néger, sem a közép-amerikaiak, sem a zsidóság egésze, még kevésbé a román nép a ránk szakadó szenny. Vigyázzunk az átfogóan általánosító kijelentésekkel! Nemcsak megsértünk sok mindenkit, hanem eltereljük a figyelmet a lényegről, a valóságról.

*

Velünk mi van, magyarok? Én szeretem a jó románt, a tisztességes cigányt, a kedves szlovákot és azt a bűbájos szerb bácsit is, aki nemrég azt súgta a fülembe, hogy szereti a magyarokat.

Persze szüleim arra is neveltek, hogy felnézzek az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, az őrségi magyarokra, hogy tiszteljem népünk szomszéd népeit, akkor is, ha a sors annyiszor igazságtalanul bánt el velünk, hogy soha az életben ne nézzek le s mégkevésbé diszkrimináljak népeket. Hát nehezen, de már megtanultam a leckét.

Úgy látszik divat lett a kategorizálás, nyilvánvalóan sok magyarból szakértő s jogosult bölcs lett a szétbomlasztó közös események folytán. Minden etikai korlátot megszegve mások hozzák tudomásomra, hogy jómagam ki vagyok, miért vagyok, és mi van nekem megengedve, mint az Óhazától távol született magyarnak. Édes. Arról is értesülhettem nem egyszer az Óhaza lakóitól, hogy véleményem nem igen beszámítható, ha egyáltalán kimondom álszemérem nélkül azt, amit érzek, vagy gondolok a magyarság helyzetéről, amely nem egy szempontból nézve teljes joggal a sajátom is.

Miért "figyelmeztetsz", hogy te más vagy, mint én? Miféle betegség bujkál bennünk, hogy idegennek tűnik néha a legcsaládiasabb helyzet is? Hát mit tudhat, mit érthet ez a szegény kis külföldön született magyar? Hiszen ő nem is "igazi" magyar, nem élte át "a dolgokat", csupa "véletlenből" beszél jól magyarul… Tanítsunk neki, hadd tudja meg a valóságot, hallgattassunk meg vele egy kis jó magyar zenét...

Azonban az a bökkenő, hogy ha én nem ismerhetem a hazai valóságot, léleknyugalommal feltételezhetem, hogy a Kárpát-medencében egyáltalán nem ismerhetik a mi valóságunkat.

Hát igen, nekünk ideát mindig "olyan könnyű volt magyarnak megmaradni"... A diaszpórában születtünk, szüleink ölében tanultunk meg magyarul beszélni, a még sok magyar szeme előtt nem "divatos" cserkész-egyenruhában tanultuk meg százával a népdalokat. Az állati könnyű és a száműzetésben igen praktikus, gyönyörű magyar nyelvet is megtanították, és ezzel csak egymás közt tudunk kommunikálni. Magyarázkodtunk vidáman a befogadó országokban szerzett barátaink, szomszédjaink, iskolatársaink előtt: olyan mindegy, hogy olyan messze élünk az Óhazától! A száműzötteknek olyan "egyszerű" volt a kezdet, a beilleszkedés, az idegen nyelvnek elsajátítása legalább olyan szinten, hogy meg lehessen keresni a megélhetést. Az első évtizedekben olyan "kellemesek" voltak a vissza-visszatérő szörnyálmok, lidércnyomások is… De a nap felkeltével mégis megmaradtak magyarnak!

Tudjátok-e, Kárpát-medencei magyarok, hogy itt Argentínában majdnem mindig sírunk a Himnusz eléneklése alatt? S hogy sokan odaátra vágyódó éhséggel követjük a minden idők magyar íróit? Hogy a magyar hagyományokat milyen fokon, milyen mély tisztelettel ápoljuk?

Tudod-e, érdekel-e, hogy milyen furcsa hovatartozási érzések küzdenek bennünk? Hogy hány magyar "közkatona" szaladgál szétszórtan, sok-sok szórványban a világon? Sehova nem vezet a haszontalan feltételezés, a véleménynyilvánítás - a kiközösítés!

Hát ez van. Vajon mi történne, ha egyszersmind nem osztályoznánk egymást, nem építenénk fel szétválasztó falakat? Ha elfogadnánk azt, hogy ki kicsoda, azon a helyen, ahova magyarnak szánta a sors és végez teljes önfeláldozással missziós munkát? Ki-ki a maga helyén. Európában, vagy akárhol máshol, tanári asztal mögött, hivatalban, konyhában, vagy a szántóföld melege mellett.

Akik tönkre akarják tenni a magyar rendszert, az intézményeinket, el akarják törölni a nemzeti érzésünket, a hazaszeretetet és a megmaradási folyamatokat is akarattal félbeszakítanák: azok a nemzetközi bűnösök, azok a valódi hazaárulók! Mintha erre nem lenne előzmény...

Vajon mibe vesztek a múlt által kovácsolt kudarcok tanulságai? És a nép? A népünk valódi, egyetlen identitása? A sok hős halála? A gyönyörű könyvek, a versek, a szép vastag történelemkötetek? A hit, az Istenszeretet? A büszke hovatartozás?

Az értékeinkre kell építenünk, az igazibb, magyarabb magyarra, az emberebb emberre! Vagy ez sem divat? Vajon miért beszélünk még jól magyarul Argentínában?...

*

Sebeket gyógyító levelek is érkeznek az éteren át, amelyek egyenest az értékek megmentésére vezetnek.

Szükségünk van egymásra Erdélyben,

mert csak magunkra számíthatunk!

És ha szükségünk van egymásra,

tudnunk kell egymásról, együtt vagyunk erősek...

Kemény, őszinte, hirtelen indulatú, nagy érzelmi hullámzású világ a mienk. Nem szeretjük a "táposokat": a tudatlan magyarországiakat. Sem a turbó magyarokat, turulostól, sem a világmegváltókat, sem az uniósokat, sem a megszállottakat, sem a hátmegetti hazug-nyálas udvariaskodást… Hanem az igazul megharcolás, az egymásráfigyelés, a nevetés keveredik nálunk hirtelen haragokkal, nagy összecsattanásokkal s nagy szeretetettel, igen sok humorral, becsületes szókimondással. (Panek Kati)

Panek Kati 41 éve énekel színpadon, rádióban és tv-ben. Erdélynek annyit jelent, mint Sebestyén Márta Magyarországnak. Az erdélyi táncház-mozgalom és a Bodzafa együttes alapítója. 29 éve a Kolozsvári Magyar Színház hivatásos színésze. Első levelét ilyen bekezdéssel kaptam: "Ki vagy te, Zólyomi Kati? Hány éves? Mit dolgozol? Hogy kerültél olyan messze a szülőföldtől s mégis olyan közel a jókedvhez, lélekhez...?"

(Az elmefuttatást folytatjuk).