Magyar Hírlap online

Víz, villany, lyuk

Nem ördögtől való ötlet a szivattyús energiatározó – mondta lapunknak még tavaly Szabó Imre akkori környezetvédelmi miniszter. A minap hasonlóképp nyilatkozott nekünk Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár. Azaz a magyar politikai élet két, ellentétes oldalon álló szereplője egymástól függetlenül is úgy véli, mindezt meg lehet oldani, azzal a megkötéssel, hogy ilyen létesítményeknek természetvédelmi területen semmiféle keresnivalójuk nincs. Márpedig ha ők, mint a zöldügy első emberei így gondolkodnak, érdemes mélyebben megvizsgálni a kérdést.

A szóban forgó műszaki alkotás gyakorlatilag egy lehetőleg magas hegy tetején telepített méretes, több tízezer köbméteres víztartály, amelyet éjjel és a hajnali órákban szivattyúkkal feltöltenek egy közeli tóból vagy folyóból, majd másnap, amikor szükség van a villanyra, turbinákon keresztül leengednek. Elsősorban azért találták ki, hogy az atom- és egyéb erőműveknek ne kelljen állandóan a folytonosan változó lakossági és ipari igényekhez alkalmazkod­niuk, hanem stabilan ugyanazon a kapacitáson dolgozhassanak. Az erőforrások ingáztatása ugyanis roppant sokba kerül – különösen egy hasadóanyaggal dolgozó üzemnél. Az elektromosságból ugyanis csak annyi fér a hálózatba, amennyit épp kivesznek onnan. Roppant póriasan fogalmazva: ha a hazai „tyúkbelekből” épp 4768 ampert vesz ki a nép, akkor oda nem lehet beszuszakolni 4768,001-et. Aki ezt nem hiszi, lapozza föl a középiskolai fizikakönyv vonatkozó fejezetét, s olvasson utána.

Magyarán fogalmazva: az lenne a szép világ, ha az összes hazai erőmű mindig kapacitásai nyolcvanöt-kilencvenkét százalékán dolgozhatna, és a létrehozott villanyt vagy azonnal elhasználnánk, vagy a felesleget ideiglenesen eltehetnénk valahová. Mivel ennyi akkumulátor a világon nincs, az elektronokat vízzé kell „konvertálni”, s tetszőleges ideig tárolni. (Létezik kémiai megoldás is – ám azt majd később mutatjuk be.)

Idővel valakinek eszébe jutott, a szélparkok által leadott „delejt” is belefér egy-egy medencébe. A légmozgás ugyanis a legkevésbé sem igazodik az emberi önzéshez, s könnyen előfordul, hogy olyankor fúj igazán, amikor épp a kutya sem dug be semmit a konnektorba.
Magyarországon a harminc-negyven éves korosztály tagjainak többsége zsigeri gyűlölettel tekint bármiféle olyan erőműhöz, amely a vizet akarja használni energiatermelésre. Az iszony jórészt a nyolcvanas évek végéről fakad, amikor a kommunisták épp egyik legszebb tájunkat, a Duna-kanyart akarták tönkretenni. Mivel a szivattyús is a vízre alapoz, érthető, ha sokak fejében a kettő egy és ugyanaz. Nem tett jót az sem, amikor az utóbbi években sorra kiderült, zavaros hátterű, maffiamódszerekkel dolgozó és a zöldértékekre magasról tevő befektetők a Prédikálószékre, majd a Zemplén csodás hegyére, a Dobogóra szántak efféle műveket. (Utóbbinál az egész Aranyos-völgyet föltöltötték volna a patkányok.)
Kisebb csodaszámba megy, hogy mindkét eszement, aljas tervet sikerült megakadályozni.

Illusztrációnknak amúgy nem véletlenül választottuk a Vác fölé magasodó Naszályt. Egy cég ide, a totálisan lecsupaszított hegyoldalba álmodott szivattyús tározót. Ennél jobban már úgysem lehetne tönkretenni ezt a tájat.