Magyar Hírlap online

Vigyázz, ők figyelnek!

Ülünk a tévé előtt, és kérdezzük: vajon ki kit néz? Mi a képernyőt, vagy a képernyő bennünket? Ha konkrét veszély fenyeget, az egyszeri ember három dolgot tehet: elszalad, harcol vagy felveszi a „döglött bogár” pózt.



Amióta az egyszeri ember közösségben él, a környezeti és transzcendentális veszélyek mellett szembe kell néznie a közösségben burjánzó veszélyekkel is. Saját érdeke ugyanis gyakorta konfliktusba kerül az őt körülvevő csoportéval, és általában nem kérdés, ki húzza a rövidebbet. Az őskori közösségek a renitenseket elzavarták, a középkor viszont praktikusabb volt: a másképpen gondolkodókat megkínozták, kivégezték, esetleg mindent megtettek azért, hogy az egyszeri ember ne is tudjon renitenssé válni.

Aztán jött Gutenberg, és megváltoztatott mindent. Találmányának köszönhetően nem csupán a Biblia szent szava került közelebb az emberekhez, hanem később a felforgató gondolatok is. Égtek a máglyák, és mohó fényünk még a huszadik század első felét is beragyogta.

Talán érthetetlennek tűnnek a múlt század sci-fi szerzői, akik borzalmas víziókkal festettek le olyan társadalmakat, ahol a könyv a legfőbb és üldözendő ellenség. Ezek közül kiemelkedő Ray Bradbury Fahrenheit 451 című műve, illetve a regényből készült kultfilm. A 451 Fahrenheit-fok az a hőmérséklet, amelyen a papír lángra kap, és a műben ez sokszor meg is történik, mert a tűzoltók egyetlen dolga, hogy felkutassák és elégessék a még meglévő zugkönyvtárakat, hiszen a könyv nyugtalanságot szül. Furcsa, de a film befejezése poétikusabb, mint a könyvé. A menekülő főhős végül újfajta embercsoportot talál: könyvembereket, akik kívülről fújnak egy-egy művet. És hogy ne felejtődjenek el a könyvben leírt értékek, egész életünkön át ismétlik a megtanultakat, haláluk előtt pedig tudásukat átadják gyermekeiknek.

Regényében Bradbury – talán szándékán kívül – az egész falakat betöltő tévéképernyők alakjában előrevetítette azt a veszélyt, amit a modern tömegkommunikációs eszközök jelentenek, bár észlelésével talán néhány évet késett. Az általános vélekedés szerint ugyanis Hitler és Goebbels voltak az elsők, akik felismerték a kommunikációs eszközökben rejlő lehetőségeket a tömegek manipulálására. Nem véletlen, hogy a Kapcsolat című filmben a földönkívüliek az első, a nácik által propagandacéllal sugárzott olimpia felvételével próbálnak érintkezésbe lépni velünk. De a tévét (a rádiót, újságot, könyvet) minden más diktatúra is megpróbálta – néha nevetséges módon – a saját szolgálatába állítani. Csehszlovákiában például közröhej tárgya volt, hogy miközben a diákok már ott tüntettek a prágai Vencel téren, a párttévé egy francia történelmi ponyva, az Angelique-sorozat filmjeit kezdte adni. Nem sokra ment vele, mert aki tehette, a magyar televízió Parabola című műsorát nézte.

A tévéből áradó sugárzás lehetséges ártalmairól szóló hiedelmet az egyik leghíresebb angol sci-fi sorozat, a Doctor Who egyik epizódja aknázta ki alaposan, ahol a tévékészülékek egy betolakodó hatására kiszívták a nézők életerejét, és arctalan bábbá változtatták őket. Az antiutópikus művek viszont nem elégedtek meg a rejtett utalásokat sugárzó tévékkel. Orwell 1984-es antiutópiájában a készüléket tilos kikapcsolni, és a lakások úgy vannak kialakítva, hogy a kamera a legkisebb zugba is „belásson”. Orwell főhőse a reggeli torna alkalmával soha nem hajolt annyira előre, mint amikor a képernyő tornásznője név szerint lepocskondiázta teljesítményét. Az ötletet az abszurditásig vitte el a szlovák Martin Schuster, akinek művében a pártállam tévéje még a szeretkezés ütemét is diktálta. Karin Boye pedig már nem rejtette a megfigyelő kamerákat semmiféle készülékbe. Az objektívek a falból lógtak ki a mikrofonokkal együtt, és a rendszer minden tagja besúgó vagy polgárőr volt.

Mi pedig, miközben kézzel-lábbal védjük szabadságunkat, önként tereljük magunkat az egyre kifinomultabb kontroll hálójába. Az önkéntes kiszolgáltatottság egyik csúcsát a Különvélemény filmben láthattuk: a reklámcégek leolvassák retinánkat, így név szerint tudnak bennünket köszönteni, ha belépünk a boltba. A dolog akkor válik nyűggé, ha véletlenül – mint a film főhőse – átkerülünk a törvény túloldalára. Akkor nem segít más, csak egy remélhetőleg már halott ember szemének beültetése. S bár a fejlett világban már nem jár gulág a politikai nézetekért, mégis elég, ha az egyszeri ember ellent mer mondani a nagy gépezetnek, s máris falakba ütközik.

Persze a mai megfigyelők is gondban lehetnek, hiszen egyre többükre van szükség. És felmerül a már klasszikus kérdés: ki őrzi az őrzőket? A modern technika már erre is ad magyarázatot. Beveti a pszichológiát, és a számítógép egy tömegben már csak arra az egy emberre fókuszál, aki rendellenesen viselkedik. Hogy mi a rendellenes viselkedés, azt ma még ember határozza meg, ám ahogy Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik, és a végzetes baleset legalább olyan halálos lehet, mint a Brazil című film kezdetén.

Az illúzió világát a politika sokszor abszurd módon teremtette meg saját céljai érdekében, gondoljunk csak a Potemkin-falura, ami ma már kissé nevetségesnek tűnik. Iszonyatos volt viszont az a második világháborús esemény, amikor a nácik a Vöröskereszt látogatása kapcsán egy egész települést töltöttek meg fogoly zsidókkal, akiknek kötelező volt jól érezniük magukat. A témát a sci-fi irodalom is alaposan körbejárta. Stanislaw Lem Futurológiai kongresszusában a főhős csak fokozatosan eszmél rá, hogy a viszonylag boldog valóság igazából illúzió. Amikor sikerül áthatolnia az illúzió első fátylán, látja, hogy az utcákon robotok permetezik szét az illúziót keltő szereket. Aztán kiderül, hogy a robotok valójában emberek, akik robotoknak hiszik magukat. A könyv egyik pikantériája az az abszurd ötlet, hogy az egyik szereplő – egy őrült – magát a pápát akarja lepuffantani…

A Mátrix-trilógia más oldalról közelítette meg a témát: az összeesküvés már olyan mértékű, hogy a valóságot csak akkor tudhatjuk meg, ha helyesen választunk a kék és a piros tabletta között. Harry Harrison amerikai író – bár sci-fit írt – a maga idejében mégse tudta elképzelni az egyszeri ember ilyenfajta kiszolgáltatottságát. Világát egy nagy, sziklákkal elzárt völgybe helyezi, ahol két falu van. A szerelem arra indít egy férfit, hogy a másik falu asszonyának gyermeket nemzzen, bár ezt a törvények tiltják. Az eredmény: különleges képességű ember, aki felcseperedvén rájön, hogy az egész völgy egy űrhajó belsejében található. Az egésznek az a célja, hogy az emberek idővel eljussanak távoli csillagukhoz, ahol a tilalom feloldódik, és az új földet a két falu keveredéséből született szuperemberek népesíthessék be.

Isaac Asimov ebben a témában itt maradt a földön. Egyik elbeszélésében úgy vélte, hogy csupán egy földönkívüliek által létrehozott laboratóriumban élünk, ahol a vicceket teszt gyanánt kaptuk. Egy másik, kissé keserűbb novellájából kiderül, hogy az emberi fejlődésnek egyetlen célja volt: egy messzi múltban itt rekedt földönkívüli úgy manipulálta a történelmünket, hogy a végén – saját ötletnek gondolván – rakétát építsünk neki, amivel hazatérhet.

Asimov földönkívülije valamiféle telepátia segítségével, csendben és észrevétlenül manipulálja a kiválasztott embereket. Nem úgy Frederick Pohl Alagút a világ alatt című elbeszélésének alanya, akit egy nap folyamatosan reklámokkal zaklatnak. Ám a legnagyobb meglepetés akkor éri, amikor az általa barkácsolt csónak alatt ébred, és rájön, hogy az a bizonyos nap ismétlődik. Ez nem a Murray-féle Idétlen időkig című film. Pohl főhőse rengeteg szenvedés és üldözés után megtudja, hogy a városka, ahol élt, elpusztult egy gyárrobbanás miatt. Az elhunyt lakosok „lel­keit” megvásárolta egy reklámiparban dolgozó ember, aki hatalmas asztalon felépítette a város kicsinyített mását, immár robotlakosokkal együtt, hogy rajtuk kísérletezze ki a legújabb reklámstratégiát. És hogy olcsóbb legyen a dolog, mindig ugyanaz a nap ismétlődik újra meg újra, miközben éjszaka a robotlakosok agyát kitörlik. Néha viszont előfordul, hogy valakit kihagynak a sorból.

A témát, kissé űrbéliesítve, a Dark City filmopusban láthattuk újra. Itt viszont a földönkívüliek rabolták el egy földi város egy részét, hogy tanulmányozzák az embereket. A városban mindig este van, és hogy a sztori érdekesebb legyen, éjjel, amikor az emberi foglyok mesterséges álmukat alusszák, a földönkívüliek megváltoztatják nemcsak a város kinézetét, hanem az egyes emberek személyiségét, státuszát is.

A legújabb adalék ehhez a témához a Sorsdöntők című film. Alkotói szerint életünk folyását felvigyázók figyelik egy nagy könyv segítségével, amelybe már jó előre beírták sorsunkat. Ha úgy látják, döntéseink veszélyessé válnak, akkor vagy egy általunk véletlennek hitt eseménnyel, vagy egy tudtunkon kívüli átprogramozással beavatkoznak. Híres döntési szabadságunk csupán a fogpasztákra terjed ki. Ezek a művek már túllépnek az „egyszerű” manipuláció keretén. Ám meglehet, hogy egy nap arra ébredünk, mint A Truman-show című film hőse: körülöttünk mindenki egy nagy összeesküvés része, és mi – akárcsak a Jim Carrey által formált egyszeri ember – egy gigantikus valóságshow kényszerű szereplői vagyunk.

És még távoli az is, hogy a Star Trek-sorozat Barkley hadnagyaként utasíthassuk az igényeink szerinti valóságot kreáló gépezetet: „Computer, program vége!”