Magyar Hírlap online

Vezette: Lázin

Meghalt a nagybátyám. Kérem, nézzék el nekem, hogy itt emlékezem meg róla. Amúgy lehet, maguk közül is sokan ismerték. Természetesen nem személyesen, de ha jártak meccsre a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes években, akkor jó eséllyel láthatták, ahogy a sípjába fúj vagy a partvonal mellett szaladozik föl s alá. S ki tudja, talán szidták is, hiszen nem biztos, hogy folytonosan a kedvük szerint intézte a dolgokat. Ha pedig netán a fölmenőit emlegették – nos, akkor az én nagymamámra gondoltak, aki nagyon rendes asszony volt, s egyképp szerette oroszhonból fagyott lábbal visszatért férjét, két fiát, menyeit és négy unokáját. A család nagy része immár megbékélve a világgal és egymással odaföntről nézi e sárgolyón történő vergődésünket.

Nagybátyámnak sok tarka kalandban volt része. A verbális erőszak mellett próbálták megdobni üveggel, kergették botokkal és kerti szerszámokkal, s egyszer kis híján majdnem elkapta néhány eszement, késsel fölszerszámozott vadbarom alak.

Valamikor a nyolcvanas évek derekán történt, Borsodban bíráskodott, ahol a helyi csapat egy góllal kikapott. Az alulmaradt együttest hangjukkal támogató polgárok úgy ítélték, rokonom szándékosan fújt ellenük, s ezért kemény büntetés jár. A fenyegető helyzetet látva a rendőrök kimenekítették, beszállt a kocsijába, és hazafelé, Kőbányára vette az irányt, ahogy az avítt szocialista négykerekű csövén át kifért. Vele iszkolt két leá­nya és a felesége is. Kezdetben olybá tűnt, sikerrel szakadtak el üldözőiktől. Idővel rátértek az akkor még csak Gyöngyösig nyúló M3-ra, ahol az első büfénél leálltak kávézni, üdítőzni. Szépen ettek, ittak, fizettek, majd a família beszállt a családi verdába, s várta aput, aki elugrott egy pillanatra a mosdóba.

Ekkor érkeztek be a vadászok – szerencsére nem miattuk kanyarodtak le az unalmas aszfaltszalagról, csak szimplán korgott a gyomruk. Nagybátyám éppen időben tudott visszaugrani az egyszemélyes mellékhelyiségbe. Kínos és bűzös csapdába került – lelépni képtelen, ám bent sem várhat a végtelenségig, hiszen bármikor jöhet egy dagadó veséjű vendég, aki könnyíteni óhajt magán. Végül kilökte a szellőzőt, és pár jelentéktelen horzsolást szerezve azon át távozott, kocsiját pedig a bokrok és fenyők jótékony takarásában cserkészte be. A kaland üdvös véget ért. Igaz, amikor először mesélte, nem tűnt teljesen őszintének a nevetése – ám ez érthető.

Jancsi bácsi lakása tele volt klubzászlókal, fociemlékekkel, plakettekkel, oklevelekkel. Minden sarokban láthattunk valamit, ami a dicső napokra emlékeztetett. Szeretett olvasni, több lapot járatott. Furcsa, de én gyermekkoromban sem szerettem meccsre járni – ám annyit érzékeltem, jó bíró lehet, ha annyira és oly sokan dicsérik, szeretik. Tehetségét mutatja, hogy aktív pályafutását követően a Magyar Labdarúgó-szövetség Játékvezető Testületnél, majd a bizottságnál a feketében szaladgáló döntnökök ellenőrévé választották.

Ahogy ismerem, odafönt éppen azokkal parolázik, akik anno ki akarták irtani e világból.