Magyar Hírlap online

Útkeresés közben

Dobai Bálint zilahi születésű, Budapesten élő költő és nem mellesleg frissen végzett jogász. December 12-én Aradon, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Irodalmi Jelen díjkiosztó ünnepségén vehette át a legjobb fiatal első kötetes díját Megfáztam egy temetésen című verseskötetéért. A fiatal alkotóval az első kötet jelentőségéről, a határon túli irodalom helyzetéről és az íráshoz vezető útról beszélgettünk.



– Az idén ősszel már bemutatkozott Budapesten, egy-egy felolvasás alkalmával, de mit kell tudni az újonnan átvett díjáról?
– Ez a Méhes György debüt-díj, amelyet szombaton vettem át Aradon. A debüt-díjat a legígéretesebb elsőkötetesnek adják. Egyébként az első könyvbemutatóm Kolozsvárott volt, mert ott jelent meg a könyv, az Erdélyi Híradó kiadó Előretolt Helyőrség sorozatában.

– Mióta ír?
– Négy éve, ha a közbeékelt vízválasztótól számítjuk, de előtte, mint minden fiú, 16 éves koromban kezdtem.

– Ahhoz képest, hogy egy prózai szakmát, a jogot választotta, megmaradt az irodalomnál is…
– Igen, és tetszik is a helyzet, hogy egy tisztességes polgári életpálya mellett írok, már amennyire a jogász pálya tisztességesnek számít. Persze hiszem, hogy minden szakmát lehet tisztességesen művelni, csak esetleg úgy nem olyan könnyű érvényesülni. De nem hiszem, hogy az érvényesülésnek kellene az elsődleges célnak lennie az életemben.

– Most Budapesten él, de Erdélyben született. Milyen emlékeket őriz Zilahról, a szülővárosáról?
– 1983-ban születtem, hét éves sem voltam, amikor átjöttünk. Az óvodába járás emlékei, hangulata még bennem van. Visszaköszön ez akkor is, amikor például panelsort látok: ezen az emberek általában szörnyülködnek, számomra viszont gyönyörű, ahogy a lemenő nap fénye megtízszereződik az ablakokban, és nem zavar, hogy az épületek szürke betonból vannak, mert ezek között nőttem fel. Zilahon később kertvárosban is éltünk. A vizet nyomós kútról kellett behozni, és úgy melegítették fel a szüleim a tűzhelyen, majd a fürdetéshez műanyag kádba öntötték – a korok így találkoztak egymással.

– Ehhez hozzá kell tenni, hogy mindez a Ceausescu-rendszer idejében történt, amikor gyakran előfordult, hogy elvették a vizet, vagy a villanyt a háztartásoktól.
– Igen, így volt. Szüleim a szép panelt áldozták fel a „nullkomfortos” kertvárosi házért, mivel a panelben, ahol egyéves koromig laktunk, a fűtés nem működött – télvíz idején 10 fok volt. Édesapám egyébként építészmérnökként dolgozott, amikor összeházasodtak, édesanyám pedig magyar, angol, és néprajz szakon végzett itt az ELTE-n ösztöndíjjal, majd kihelyezték tanítónőnek egy Zilah melletti faluba.

– A családjáról mit tudhatunk még?
– Szilágysági a családom, bár édesapám már Kolozsváron született. Ákoson volt birtokunk, aminek nem a területe, hanem a rajta működő gazdaság volt az értéke. A területet visszakaptuk… A Dobai név pedig onnan ered, hogy Kisdobát és Nagydobát kapta birtokul a család Nagy Lajos királytól. Idővel aztán hétszilvafások lettünk. Az volt jellemző az erdélyi nemesek mentalitására, hogy nem tanulunk, vagy dolgozunk, hanem politizálunk, vagy nem csinálunk semmit. Ám ahogy a földek elaprózódtak, ez egyre kevésbé működött. Üknagyapám kezdett el gazdálkodni, és azt mondta – és ez hagyományozódott a családban – , hogy ő a nemesi címét a szekercéjével szerezte. Mert kezdetben vasútépítéseken dolgozott, az ott eldobált újságokból tanult meg olvasni, szakképzett ács lett belőle, és egyszer, amikor a főnöke elkövetett egy súlyos hibát, azt ő szó nélkül kijavította. Pedig nem csak visszaélhetett volna a helyzettel, hanem ha nem csinál semmit, akkor is, akár a vállalkozást is átvehette volna. Hangsúlyozta, hogy a nemesi címet nem az örökléssel, hanem a becsületességgel szerezte meg, és ezt hagyták rám is: a nemesség nem titulust, hanem felelősséget és feladatot jelent.

– Miért választotta első kötete címének azt, hogy Megfáztam egy temetésen?
– A címet nem én választottam. Amikor összeállítottuk a kötetet, volt egy téma- és címötletem, hogy a tanultakat ezáltal megmutassam, de mégse ma divatos témát válasszak. Így lett a könyv munkacíme az, hogy Halál. Mivel Csokonait nagyon megszerettem, le is ragadtam mellette egy időre, és írtam egy verset Csokonai nevében, Megfáztam egy temetésen címmel. Aztán Gáll Attila, a lektor rábökött erre a versre, és a könyv már ezzel a címmel került be a kiadó kuratóriumához, és nyerte meg a megjelenéshez szükséges pályázati összeget. Én is úgy érzem, hogy ez a kötet igazi címe.

– Csokonai mellett még kit tart mesterének?
– Kamaszként József Attila őszintesége tetszett; az önmagával szembeni gátlástalansága, és hogy olyan fájdalmakról ír, amiket az ember szégyell. Később, amikor Adyt kezdtem komolyabban olvasni, akkor egyértelműen ő lett a mérce. Ő is Zilahon járt iskolába és Érmindszenten született. Ady felkerült egy olyan helyre a számomra fontos alkotók közt, ahol senki más nincs. Talán egyszer majd Petőfi…

– A honlapján fényképeket is találunk. A fotózást az írással egyenrangúnak tekinti, vagy illusztrációnak, hobbinak?
– Abszolút illusztráció és hobbi, azért is tettem fel, hogy ne legyen annyira szövegdús a honlap. Szerettem fotózni és most is szeretek a két dimenzióval dolgozni, megörökíteni a valóságot és átértelmezni, de ezt nem tudtam komoly szintre fejleszteni.

– A honlapon az a szöveg szerepel, hogy: „a weboldal célja, hogy hidat verjen a nyomtatott és az elektronikus irodalom között.” Ezek szerint ez egy próbálkozás vagy valóban hisz abban, hogy ezt a távolságot át lehet hidalni a kétféle irodalom között?
– Azt gondolom, hogy át kell hidalni. Egyébként az indított a honlap készítésre, hogy gyerekkoromban elkezdtem programozói nyelvet tanulni, aztán abbahagytam. Nemrég eszembe jutott, hogy milyen jó is volt az, és hogy a honlap szerkesztéshez szükséges programozói nyelvet el lehet sajátítani alapszinten, úgyhogy készítettem egy honlapot. Mivel verseket írtam, feltettem őket a honlapra, hogy legyen is rajta valami. Később meg kellett ideologizálnom, miért is született a honlapom, és miért vannak ott a verseim, ezért írtam azt a bizonyos mondatot. Amúgy tényleg nehezen találtam kortárs irodalmat a neten – sok kortárs szerző van, de közülük kevesen élnek a köztudatban.

– Mit lehet tudni első kötete kiadójáról az Előretolt Helyőrségről?
– Én annyit tudok, hogy ez egy Orbán János Dénes köré szerveződő kör, ami a 90-es évek közepén indult, mert volt igény modern, szabad erdélyi irodalomra is. Fontos volt, hogy a színvonal legyen magas, tudjunk szonettet írni, tudjuk, mitől jó egy rím és mi a tiltott rímek listája, de a téma bármi lehetett, a pajzántól a szókimondóig. Mára ez egy nagyon új, polgárpukkasztó, humoros és színvonalas irányzattá vált. Orbán János Dénes használta fel Rejtő Jenő regényeit irodalmi forrásként, és apám ezen például nagyon jól szórakozott, hogy egy ponyvaregényből hogyan lesz irodalmi forrásanyag. Valahonnan innen indult az Előretolt Helyőrség és aztán fejlődött tovább folyamatosan – elsősorban fiatalok felfedezésével.

– Hogyan tervezi a költői pályán a folytatást?
– A debüt-díj szerintem egy megelőlegezett elismerést jelent, tehát elismernek, befogadnak. De azt szokták mondani, hogy a második kötet dönt. Hogyha a második rosszul sikerül, akkor onnan nehéz folytatni. A második kötetnél már nem fogják az ember kezét, az már nem a bizonyításról szól. Vannak ötleteim, és ez nagyon jó érzés, mert volt bennem egy kis bizonytalanság az első kötet megjelenése után, hogy most már jogász lesz belőlem, ennyi volt az irodalom. De még nagyon az elején vagyok a feladataimnak. Remélem, hogy egy-két éven belül össze tudok állítani egy komoly második kötetet.

–Aradon kapta a díjat, a Méhes-díj egy erdélyi elismerés. Az anyaországban mennyire akar tartozni valahová?
– Budapest-központú a magyarországi irodalmi élet – legalábbis én így látom. Budapest sem foglalkozik eléggé a határokon túli költészettel, a határokon túli irodalom pedig elfordul a Fővárostól, és saját magát építi. Én nem érzem azt, hogy külön lehetne választani a kettőt, jó költészet születhet mindenütt és születik is. De ez egy erdélyi díj, a könyvem Erdélyben jelent meg, és csak ott kapható – ennek elsősorban anyagi okai vannak, nincs piaca a verseknek. Ezt át lehetne hidalni megfelelő, országok közötti együttműködéssel, mert jó lenne, ha eljutna a költészet ahhoz a néhány emberhez, akit komolyan érdekel. Magyarországon egyébként két nagy elismerésben részesültem: az első verseim közül egy megjelent a Debreceni Disputában, és idén kettő az Élet és Irodalomban. Nagy szó, hogy Magyarországon ismeretlenként bizalmat szavaztak nekem. Most tehát a második kötetre készülök. Érzem, hogy az iskolának még nincs vége.