Magyar Hírlap online

Új utak, beszűkült irodalmi térben

A tragikus sorsú délvidéki költő, Sziveri János szülőfalujában alakult meg a róla elnevezett művészeti színpad, amely fiatalos lendületével, majd később a gondozásában megjelenő, az évek múlásával egyre jelentősebb szerepet betöltő és egyre nagyobb rangot kapó Sikoly című irodalmi folyóiratával hívta fel magára a figyelmet. Habár nem volt az alapítók tagja, mégis a Sikoly köréhez tartozó költőként tűnt fel Csík Mónika, az egyik legizgalmasabb, mégis kiegyensúlyozott költői világot felmutató fiatal vajdasági magyar szerző. A költőnő remek indulását jelzi, hogy már pályája kezdetén is fontos elismerésben is részesült, tavaly pedig ő kapta meg a Kilátó irodalmi díjat.



– Csík Mónika szinte a semmiből tűnt fel pár évvel ezelőtt, alig néhány folyóirat-publikáció után. Az olvasóknak még idejük sem volt megjegyezni a nevét, Metszetek címmel máris megjelent markáns költői hangon megszólaló első kötete. Honnan került elő ilyen hirtelen?

– Valóban, még csak alig néhány verset publikáltam, amikor adódott egy pályázati lehetőség. 2005-ben módosították az évente meghirdetett Sziveri-verspályázat alapszabályát, és már nemcsak egy-két verssel, hanem teljes kötetkézirattal is lehetett jelentkezni. Összeválogattam azokat a verseimet, amelyeket a legjobbaknak érzetem, beküldtem, és szerencsém volt.

– Nem jött túl hirtelen ez a siker?

– Miután megjelent a kötet, több meghívást is kaptam, író-olvasó találkozókra, irodalmi fesztiválokra, műhelymunkákra, tanácskozásokra. Egy-egy újabb próbatételt jelentett mindez, mert a legnehezebb az volt, hogy megőrizzem az önmagamba vetett hitem. Ahogy tágul a tér, úgy nő a felelősség, és a saját magam állította mércével és a kételyek támasztotta korlátokkal is szembesülnöm kellett.

– Tavaly, az év végén a Kilátó irodalmi díjjal ismerték el a munkáját.

– Ha kicsit elcsüggedek, egy-egy olvasói visszajelzés, szerkesztői felkérés, új megnyilatkozási lehetőség újabb lendületet ad. A Kilátó irodalmi díjra is úgy tekintek, mint annak igazolására, hogy a munkámat mások is elismerik, értékelik, egyszóval számon tartanak.

– Egy olyan időszakban jelentkezett verseivel, amikor a pályakezdők szinte alig juthattak publikálási lehetőséghez a Vajdaságban.

– A régi Jugoszlávia széthullásával párhuzamosan a múlt század kilencvenes éveiben a délvidéki magyar folyóiratokat és könyvkiadást életben tartó támogatások zöme megszűnt. Az addig évtizedeken át a legnagyobb kiadóként működő újvidéki Forum könyvtermésében szépirodalmi alkotások már alig-alig kaptak helyet, az alkotók előtt beszűkült az irodalmi tér. Az egzisztenciális lehetőségek és távlatok hiánya a fizikai és szellemi bezártság érzésével párosult. A tragikus társadalmi folyamatokkal, a háborúkkal együtt szinte természetesnek vehetjük, hogy mindez egyfajta kulturális válsághoz vezetett, és a vajdasági magyar irodalom mélyrepülését hozta magával. Az ezredforduló óta azonban nagyon is előremutató, pozitív változások tapasztalhatók irodalmunkban. A padlóra került, sokak által elsiratott irodalom éledezni látszik.

– Ennek melyek a jelei?

– Elindult a zEtna című internetes webmagazin, és két új irodalmi folyóirat is feltűnt, a DNS és a Sikoly. A zEtna jegyzi könyvkiadóként az elmúlt tíz év vajdasági magyar szépirodalmi könyvtermésének jelentős hányadát. Az új fórumok egyre több friss hangot, irodalmi szemléletmódot képviselő alkotót vonzanak maguk köré. Ezzel együtt azonban, épp a köztük lévő különbségek miatt, más-más közönségréteget szólítanak meg. A rendszeresnek mondható irodalmi rendezvények is egyre több érdeklődőt vonzanak, így tehát ma már a most induló vagy a már mozgásban lévő fiatalok is megtalálhatják a helyüket.

– A délvidéki magyar irodalomban mindig is hangsúlyozott szerep jutott a nemzedékiségnek. Maradt ebből még valami?

– Az elmúlt két évtizedben ezrek hagyták el a Vajdaságot, köztük jelentős számban fiatal, de akkor már ismert, úgymond affirmálódott írók is. Ez a nemzedék kiszakadt a helyi irodalmi közegből, zömmel a jóval idősebbek maradtak itthon, akik – más-más irodalmi hagyományok, más-más alkalmazott kódrendszerek miatt – nehezen találnak közös hangot a fiatal alkotókkal. Nagy a generációs szakadék, minimális az együttműködés.

– Ebben a középnemzedék nélküli, csak az idős és a fiatal, szinte még kezdőnek mondható generációkra épülő irodalmi közegben nincs szükség találkozási pontokra, nem válhatnak a párbeszéd terepévé például a folyóiratok?

– Ez a helyzet egy új jelenséget teremtett, manapság egyfajta irodalmi pluralizálódás tapasztalható. Míg az elmúlt néhány évtizedben jobbára a Symposion és a Híd folyóirat köré szerveződött egymás után több írónemzedék is, amely ily módon meghatározta, alakította a kánont. Az új folyóiratok, irodalmi honlapok, kiadók megjelenésével mindegyik körül kialakultak olyan alkotói csoportosulások, amelyeket a közös hang, azonos vagy legalábbis hasonló irodalmi szemléletmód tart össze. Ezek nem zárt közösségek, viszonylag gyakori közöttük az átjárás. Az alkotók és alkotások irodalomtörténeti megítélése, besorolása, kanonizálása persze majd az irodalomtudósok dolga lesz, de addig egyetlen közösség irodalmát sem kell elsiratni, amíg alkotói csoportosulásaiban történik valami, nevelődik az utánpótlás, zajlik az élet.

– Sokan beszélnek épp manapság arról, hogy a vajdasági magyar irodalom válságban van, most azonban úgy érzem, mintha minden szavával cáfolná ezt.

– Egy ideje divatossá vált a Gutenberg-galaxis, az írott szó, a könyvek és az olvasás, ezzel együtt pedig az irodalom válságáról beszélni. Bár évről évre egyre több könyv jelenik meg, és a világháló nyújtotta korlátlan lehetőségeknek köszönhetően talán többen és többfélét olvasnak, mint valaha. A szakemberek a könyvek és a globalizáció miatt elnemzetietlenedő irodalom minőségi romlása okán kongatják a vészharangot, mert attól tartanak, hogy egyre több silány irodalmi alkotás jön így létre. A jelenség tünetei egy-egy kisebbségi közösségben, a szórvány irodalmában is tetten érhetők. A kisebb irodalmi közegekben a belterjesség és a provincializálódás a legnagyobb gond, amire hivatkozva egyesek válságot kiáltanak. Véleményem szerint a szórványban élők irodalmának szükségszerű velejárója a belterjesség, és amíg nem válik kizárólagossá, addig nem feltétlenül elítélendő.

– Provinciális a mai, kortárs délvidéki magyar irodalom?

– A vajdasági irodalmi közfelfogásban a provincializmus fogalma szégyellni való stigmává vált, amellyel a kortárs irodalmi alkotások többségét megbélyegzik. Holott a provincializmus önmagában nem képvisel sem értéket, sem negatív jelentéstartalmat. Mindig kell hozzá valami plusz vagy mínusz, amely kiemeli, értékkel ruházza fel a műveket, vagy éppenséggel lerontja. Például Tolnai Ottó egész opusa a vajdasági helyek, színek, motívumok körbe- vagy át­irodalmiasítására épült, önmagán átszűrve teremtette meg környezetének sajátos szimbolikáját. Igaz, hogy a vidékünkön évtizedeken át uralkodó avantgárd hagyományok ma átalakulnak, de teret is engednek valami újnak. Szerintem nagyon is iz­galmas figyelemmel kísérni, milyen úton, új csapásirányban indul tovább ez a folyamatosan formálódó helyi irodalom.