Magyar Hírlap online

Túl az erkölcs világán

Szellemidéző

„Asszony-e az igazság? Ha igen, vajjon nem alapos a gyanú, hogy a filozófusok – a dogmatikusokra gondolok – nem értettek az asszonyokkal való bánásmódhoz? Hogy a rettentő komolyság, esetlen tolakodás, mellyel mindmáig az igazságra törtek, ügyetlen és nem illő eszközök valának ép egy női szív megnyerésére? Bizonyos, hogy ez az asszony nem adta meg magát, s mindenfajta dogmatizmus elszomorodottan és bátortalanul áll előttünk. Ha ugyan még áll! Akik gúnyolódni szeretnek, azt mondják, elbukott, a földön hempereg, sőt mi több: hogy végsőt vonaglik. Komoly szót szólva, alapos a remény, hogy a filozófiában minden dogmatizmus, bármily ünneplésen, a végérvényesség bármi pózával lépett légyen föl, csak gyerekkori nekibuzdulás volt. S az idő is közel lehet, mikor meg fogják érteni: mindössze mi kellett ahhoz, hogy, alapkőül szolgáljon olyan fönségeskedő filozófiai épületekhez, aminőket a dogmatikusok máig emeltek: talán valami népies babona ősidők homályából (például a lélek babonája, melynek áldatlan hatása, a szubjektum és Én babonája ma se szűnt meg); valami szójáték, egy grammatika okozta tévedés, vagy igen szűk, emberien, túl-emberien szűk tényeknek holmi merész általánosítása. (…) Úgy látszik, a nagy dolgok előbb félelmet fakasztó szörnyek módjára szállnak a földre. A dogmatikus filozófia ilyen szörny volt; akárcsak a Védák tana Ázsiában s a platonizmus Európában. Ne legyünk hálátlanok velük szemben, bár teljességgel be kell vallani, hogy eddig a leggonoszabb, legcsökönyösebb és legveszélyesebb egy dogmatikus tévedése volt: a Plato-féle tiszta szellem és magánvaló jó. De most, mikor legyőztük, mikor e lidércnyomás alól föllélegzik Európa, s legalább egészséges álomba merülhet, mi, kiknek épp az a föladatunk, hogy ébren maradjunk, mi örököljük mindazt az erőt, amit e tévedés elleni harc nagyra fejlesztett. Plato megnyilatkozása a szellemről és a jóról feje tetejére állítá az igazságot, megtagadta minden élet főfeltételét: a perspektívát. S szinte orvos módjára kérdezhetnők: »honnan e betegség az ókor legszebb hajtásán, Platón? vajjon a gonosz Sokrates rontotta őt meg? hát valóban az ifjuság megrontója volt Sokrates? s rászolgált volna a bürökre?« – Mégis ép a Plato elleni küzdés, vagy érthetőbben s »népiesebben« szólva: a küzdés évezredek keresztényegyházi nyomása ellen – hisz a kereszténység nem egyéb, mint a »nép« számára való platonizmus – ép ez a küzdés okozta Európában az emberi szellemnek olyan feszültségét, amilyen e földön még sohse támadt: a kifeszített íjj most már a legtávolibb célokra is kész. Az európai ugyan kényelmetlennek érzi ezt a feszültséget, s már két nagy kísérlet történt az íjj leajzására; az első a jezsuitizmus, a második a demokratikus fölvilágosítás, – mely a sajtószabadság és újságolvasás révén valóban elérhetné, hogy a szellem ne érezze többé önmaga »szükségét«. (A németek, kik föltalálták a lőport, - tisztelet nékik ezért, újra kiegyenlítették dicsőségüket – föltalálván a sajtót.) De mi, kik se jezsuiták, se demokraták, sőt németek se vagyunk eléggé, mi jó európaiak és szabad, fölötte szabad szellemek, mi még érezzük azt, érezzük a szellem nagy szükségét.”

Friedrich Nietzsche (Fordította: Vályi Bódog)