Magyar Hírlap online

Télvilág

Hegynek tart az út. A combtetőig érő hóban két csík jelzi, elment egy autó. Hogy föl vagy le, nem tudható – ami biztos, jó pár órával ezelőtt közlekedett erre, mert a tisztásabb részeken már elfújta nyomát a szél. Hogy könnyebb legyen a gyaloglás, a kerekek metszette vályúban lépdelünk. Dél van, az erdő üres, a kirándulók az érdeklődés hiányában és a szikrázó hideg okán otthon maradtak. Nem bánjuk, lévén jobban kedveljük a természet embermentes kápolnáját, mint a vásári forgatagosat.

Nehezen haladunk, az olykor méter magas fehér falak minduntalan ránk omlanak. Ez a legnehezebb részek egyike, s ha ezt le is küzdjük, még további két kilométer és három izzasztó szakasz vár minket a csúcsig. Megállunk pihenni. Szél nem fúj, felhő nincs az égen, a nap pedig nyáridéző ragyogással szórja sugarait a tájra. Előkerül a pálinkásüveg, sétáink elmaradhatatlan kelléke. Nagyot húzunk belőle.

Hátunk mögött szétnyílik egy bokor, kapitális bika lép rá az útra. Kölcsönösen nem hallottuk a másikat. A távolság alig öt-hat méter, csodálkozva kapja felénk a fejét, nem érti, mit keresünk itt, a semmi szélén, távol a világtól. Páros tizennégyes, koronájának bal ágán holmi kusza ágdarab himbálódzik, amelyre ráfagyott a víz. Felénk lépdel, talán bokornak hisz minket zöld kabátjainkban. Társam összeüti két tenyerét – a jószág megáll, néz, szaglászik. Hatalmas orrlikaiból párafelhők kelnek. Ha lenne mimikája, azt mondanám, unott fejjel méregeti kettősünk. Izgalom nélkül hátat mutat nekünk, s olykor-olykor visszanézve elballag a lejtőn. Patái alatt ropog a hó.

Tovább indulunk. Ötpercnyi utat negyed óra alatt küzdünk le, a sapka alól izzadságpatakok indulnak a sál alá. A kesztyűt már rég levettük, a télikabát cipzárja is nyitva, a szív százkét százalékon pörög. Elérjük a pihenőt, hol egykoron, úgy nyolcvan esztendeje Magyarország hercegprímása múlatta az időt. Az egyházi főrang jól választott, innét kelet felé igen messzire ellátni. Nem mellékesen érdemes megjegyezni, a közeli körzetekre mint sajátjára tekinthetett az érsek úr.

Ha éjjel járunk erre, s akad vendégünk, nem mulasztjuk el megmutatni a fényszennyezés hatásait. Hiszen bár Budapest hála istennek nem látszik, az onnét dőlő lumen-mocsok viszont annál inkább. Sárgás-pirosas nyálka-félgömb a távoli égen, a hegylánc fölött. Kész undor ránézni.

Most, nappal lélegzetelállító a panoráma, mindent vakító fehér lepel borít, míg a szem ellát. Az ember a vastag ruharétegek alatt dideregve nehezen hiszi, hogy itt négy hónap múlva gomba és vadvirágillatú, madárdalos nyár lesz, vadító hőséggel, amikor egy szál pólóban és rövidnadrágban veszély nélkül fújathatja testét a széllel.

Szeretek itt pihenni, egy-egy imát elmorzsolni. Társam szólít, újra kezembe nyomja a butykost. Nagyot nyelek a nedűből. Visszakerül a kupak, megigazítjuk a hátizsákjainkat és nekiveselkedünk a hegynek. A szarvas időközben visszajött és minket néz. Bokornak néz bennünket.