Magyar Hírlap online

Sztálin utolsó külföldi vendége

Egy távoli vidék szülötte, Krishna Menon indiai követ láthatta utoljára a szovjet diktátort. A vendég számára már e találkozás puszta létrejötte is óriási meglepetést jelentett. A körülmények úgy hozták, hogy nem csak neki: a váratlan audienciát köve­tően Menon jó néhány napig a moszkvai diplomáciai kolónia valóságos hőse lett, és úton-útfélen mesélte a Kremlben szerzett élményeit.

Az indiai diplomata, aki emlékirataiban is megörökítette a találkozót, nem látta reménytelen betegnek Sztálint. A szovjet diktátorról őt faggató vendégeinek mégis több alkalommal célzott rá, hogy a korábban szinte mindig sápadt, sovány Joszif Sztálin egészségtelenül pirospozsgás, magas vérnyomással küszködő ember benyomását keltette.

Menon szavait rögzítették a szovjet kémelhárítás által használt, Németországból származó lehallgató­készülékek, amelyek a második világháború végén hadizsákmányként kerültek az országba. Ezeket az ormótlan szerkezeteket az Egyesült Államokból kilopott tervrajzok alapján a belügy egy ideig Alek­szandr Szol­zsenyicinnek is „otthont adó” titkos börtön-laboratóriu­mában tökéletesítették a kimagasló műszaki képzettségű rabok.

A moszkvai diplomaták irodáihoz és otthonaihoz hasonlóan az indiai követség is alaposan be volt „poloskázva”. Erről érdekes részleteket hallottam Moszkvában Vaszilij Rjasznoj nyugdíjas altábornagytól, a szovjet kémelhárítás egykori magas rangú tisztjétől. Szerinte a nem túl népes diplomáciai kar ellenőrzése szinte tökéletesen működött. Ráadásul a szovjet fővárosban dolgozó indiai állampolgárok közül több – a követség összes orosz alkalmazottjáról nem is beszélve – a szovjet politikai rendőrség fizetett ügynöke volt. A Szovjetunió összeomlását kopár lakásában nyomorgó alkoholistaként megélő tábornok hozzáfűzte, hogy akkori belügyes kollégái a többi követséget is szoros megfigyelés alatt tartották.

A találkozásunkkor 92 éves Vaszilij Rjasznoj megismerkedésünk első percétől dicsekedett vele, hogy 1953 februárjában Sztálin testőrségének parancsnokaként a diktátor utasítására – itt ravaszkásan hunyorított – „a kémelhárítás ügyeire” is gondot viselt, „de csak ha akadt szabad ideje”. Mint elmondta, mihelyt az indiai követ „ostoba, szószátyár történetei” a diplomata benyomásaira módfelett kíváncsi Joszif Sztálin tudomására jutottak, első gondolata az volt, „jó lenne megrendezni neki egy szép kis karambolt”. Ám szinte azonnal belátta, hogy „az adott körülmények között ez nem lenne célszerű”.

Krishna Menont ugyanis azért hivatta Sztálin, hogy a diplomáciai kar tudtára adja: változatlanul biztos kézben tartja a hatalmas birodalom gyeplőit. A külvilág megtévesztése tökéletesen sikerült… A Kreml ura egyébként máskor is alkalmazta ezt a módszert, amikor úgy érezte, hogy cáfolnia kell a külföldön terjedő, számára kedvezőtlen híreszteléseket. Megesett, hogy miközben a Fekete-tenger partján nyaralt, nyugati diplomatákat vagy éppen Moszkvában tartózkodó külföldi politikusokat rendelt magához, akik aztán ország-világ tudtára adták: a szovjet diktátor jól van, helyzete a régi.

India moszkvai képviselője, aki három évvel később beírta nevét a magyar forradalom történetébe, 1953. február 17-én este 8-kor lépett be a szovjet kormányfő meglehetősen szerényen berendezett kremlbeli fogadószobájába. Kíséretében volt Caul követségi másodtitkár és egy Saifuddin Kitchlou nevű diplomata, aki „doktorként” mutatkozott be a Sztálin-titkárságon. A bejáratnál addigra vigyázzállásban várta őket Jakov Malik külügyminiszter-helyettes meg Vlagyimir Pavlov, a diktátor sok éve személyi tolmácsa. Az audiencia külsőségeit főleg Vlagyimir Pavlov elbeszélése alapján sikerült rekonst­ruál­nom. Az idős korában is bámulatos memóriával rendelkező diplomata élete kész regény. 1939-ben, mindössze 24 évesen tűnt fel Molotov külügyi népbiztos, majd Sztálin udvartartásában. Mindkét patrónusának imponált, hogy Pavlov folyékonyan beszélt németül, angolul, franciául és spanyolul. A pályája kezdetén szerény, kissé félszeg fiatalember végig jelen volt von Ribbentrop német külügyminiszter moszkvai tárgyalásain, majd fontos szerepet játszott a berlini szovjet követségen. A rá felfigyelő Hitlernek az volt a véleménye – hiába cáfolta ezt a diplomata –, hogy „Volga-német Volksdeutsch”. Pavlov eredetileg valóban németszakértőnek számított a Kremlben. Egyes kortársai, így Alekszandr Fekliszov mesterkém és Vaszilij Rjasznoj szerint Pavlov pályája kezdetétől szoros kapcsolatot tartott fenn a politikai rendőrséggel, helyzetéből adódóan pedig külön is Sztálin testőrségével. Az 1950-es évek legelején Vlagyimir Pavlov abban reménykedett, hogy a készülő fiatalítás során, mint Sztálin tolmácsa s egyben bizalmasa, ő lesz a szovjet külpolitika irányítója. A rettegett diktátor halálát követően azonban a bosszúálló Molotov, majd a régi sztálini udvartartást ki nem álló Hruscsov egymás után két alkalommal is derékba törte a diplomata ígéretes hivatali pályáját. Moszkvai találkozásaink során Pavlov nem titkolta, hogy még mindig mélységesen tiszteli Sztálint. Mégis számos lesújtó történetet hallottam tőle egykori bálványáról és annak környezetéről.

Ami az indiai nagykövet Sztálinnál tett látogatását illeti, a diplomata szeretett volna konkrét gazdasági segélyprogramot kicsikarni a Kremlből. A diktátor azonban úgy tett, mintha nem értené az Indiának nyújtandó, kedvező hitelkonstrukcióra tett finom utalásait. Tartózkodásának akadt némi előzménye. Közvetlenül a második világháború után ugyanis Joszif Sztálin személyes döntése nyomán a külkereskedelmi tárca jelentős segítséget nyújtott az állandó éhínség sújtotta Indiának. Ráadásul a gabonaexportról a döntést akkor hozták meg a szovjet fővárosban, amikor az ország lakossága éhezett. 1946–47-ben legkevesebb kétmillió szovjet állampolgár halt éhen, főleg Ukrajnában meg a Volga menti területeken. Eközben a Kreml nagy mennyiségű gabonát szállított Csehszlovákiának, Franciaországnak és Lengyelországnak, többnyire az ottani választások küszöbén, a helyi kommunisták pozí­cióit erősítendő. A dömpingáron történő gabonaexport eredményeképpen a szovjet magtárakban lévő készlet csaknem tíz százaléka került külföldre.

Az indiai hatóságok melegen megköszönték Moszkva nagylelkű gesztusát, de szinte semmivel sem ellentételezték a szállításokat.

Ahogy múltak az évek, a szovjet külgazdasági kapcsolatok átalakultak. A Kreml elsősorban az akkor nemrég létrejött KGST-országokra meg a kommunista vezetésű új ázsiai szövetségeseire, az ottani „népi demokráciákra” összepontosított. Megesett, hogy Sztálin utasítására a szovjet kereskedők kénytelenek voltak eleve gyengébb minőségű vagy drágább árut vásárolni a „népi demokratikus piacon”, csak hogy eleget tegyenek a diktátor pillanatnyi szeszélyének. A világot két hatalmas ellenséges táborra szakító hidegháború beálltával a hivatalos Moszkva ráadásul csalódott a harmadik utas, semleges politikára berendezkedő új-delhi elitben. Olyannyira, hogy röviddel Sztálin és Menon megbeszélései előtt a szovjet kormánylapok durva támadások sorát intézték „a szánalmas Tolsztoj-tanítvány”, Mahatma Ghandi meg a nyugati politikai trendeket az in­diai kulturális hagyományokkal ötvöző, emiatt a sztálini propagandagépezet által „az angolok engedelmes lakájának” minősített Jawaharlal Nehru ellen. Krishna Menonnak a Kremlben tett látogatása ilyen előzmények után nem lendíthette fel látványosan a szovjet–indiai kapcsolatokat.

Pavlov szerint az indiai követ érdekes módon nem érzékelte a szűkszavú, mogorva szovjet vezető replikáit átható, nehezen palástolt halálfélelmet. Az viszont feltűnt a vendégnek, hogy tárgyalásuk közben a Kreml ura – ugyancsak régi szokásához híven – telefirkálta az előtte fekvő nagy papírlapokat. A tompa, kék ceruzát markolászó, göcsörtös, beteg ízületű ujjak csupa erdei ordast, nagy fejű, nagy fogú, félelmetes állatot formáztak. Amikor Sztálin elkapta vendége csodálkozó pillantását, kajánul megjegyezte, hogy az orosz muzsikok kegyetlenül elbánnak az állatállományukat pusztító ragadozókkal.

Ennek a jelenetnek az értelmezéséhez nincs szükség a hidegháború évei­ben a szovjet ideológusok által a köztudatból száműzött Sigmund Freud szakértelmére: egy cselédkönyves pszichiáter számára is világos lett volna, mire célzott Sztálin. A más kultúrkörből érkező Menon azonban értetlenkedve távozott. Nem sejtette, hogy a farkaspéldázatok, akárcsak az egymás után, villámgyorsan készülő, ordasokat ábrázoló skiccek a békétlen lelkű despota előremenekülését jelzik. Sztálin ugyanis akkor már hónapok óta egy új, hatalmas terrorhullám részletein törte a fejét. A tervezett látványos leszámolás fő áldozatául régi fegyvertársait, Vjacseszlav Molotovot, Anasztasz Mikojant, Kliment Vorosilovot és Lavrentyij Beriját szemelte ki. Hosszú távon pedig egész társadalmi rétegek és etnikai csoportok ellen forralt bosszút.