Magyar Hírlap online

Szabad sajtó

Magyarország szégyenpadra ültetéséből hiányzik minden magasabb rendű retorika, akárcsak a trianoni vagy a párizsi béketárgyalások idején. Most legalább tévén nézhetjük meg, mi történhetett akkor, a vesztes háborúk korában velünk. Európa mai atyái (s néha hisztérikusnak tűnő anyái) nem egyebek, mint a Trianonban és Párizsban békét diktáló ősök körmönfont tanítványai. Tudomásunkra adják, hogy a média „szabadsága” és a szuverén államok banki ellenőrzése a legfontosabb egy bonyolult ipari közösség vezetéséhez. Úgy látszik, sötét tudatlanságunk rabjainak tekintenek minket, s büntetni akarnak.

Nézzük hát a véleménycsinálást, a média hatalmát. Szerintük Magyarország korlátozza ezt. Pontosabban a sajtószabadságot. Orbán retorikai fölénye, akárcsak annakidején Apponyié, ott Párizsban, nem igen változtat a dolgokon. Akkoriban, 1921-ben Szabad sajtó című előadásában mondta Herczeg Ferenc, hogy „Volt egy idő – mintha 1919 nehéz pillanatait az író két év múltán már egy végleg lezárt múltba szerette volna száműzni –, midőn az állami főhatalom nagy részben újságírók kezében volt.” Árulásuk „mély és fájó nyomokat hasított a magyarság lelkébe”. S egyenesen vezetett történelmünk legalázóbb békéjéhez. Az 1989-es rendszerváltás után, ha a főhatalmat a sajtó cézárai és a liberális-szocialista új hullám gyermekei nem tudták is megszerezni, árulásuk folyamatos volt, s ugyanolyan hatalomvágyónak bizonyultak, mint ’19-es elődeik. Most nyugati szakértők serege vitatkozik azon, hogy vádjaik a jobboldali, fideszes kormánnyal szemben igazak-e, s hogyan kell megvédelmezni a demokráciát és a sajtószabadságot Magyarországon. Mért nem bízzák ezt inkább a gondviselésre és az új magyar alkotmányra?

A bankokra s főképp a magyar kormánytól lényegében független nemzeti bankra leselkedő veszély a másik nagy európai probléma a számukra. Mindez természetesen azon társadalmi elitek védelmében történik, amelyek mind a régi rendszernek, mind a posztkommunista érának nevezett hosszúra nyúló szakasznak is haszonélvezői voltak. Emberemlékezet óta – Lao-cétől Konfuciuszig, Luthertől Marxig – az uzsora a történelem betegségeként kezelendő, s szerencsétlen esetek egész sorát idézte elő. Idehaza nagy tömegek kapcsoltak át a készpénzfizetés szűkös, de megbízható rendszeréről a hitelből való élés jóval veszélyesebb módjára. S közben a közgazdák félrebeszélnek, hol behajtót, hol filozófust játszanak, de Lao-ce vagy Marx eszméit legszívesebben brüsszeli földbe fektetnék. Igazán kellemetlen, hogy van egy kis európai ország, amelynek politikusai néhány gazdaságtörténeti füzet átolvasása után úgy döntenek, hogy szeretnének betekinteni a főkönyvekbe. Elvont fogalmak feltehető káros következményeivel, betegséggel és meg nem hiúsítható okok külső erőszakként való felfogásával itt nem illik színre lépni. A közgazdasági tudomány majd minden európai nyelven tisztázni fogja magát.

Moszkva, a régi, az jut eszembe. S a beszédekben a zárójeles, dőlt betűs részek: Viharos taps. Mindenki feláll.