Magyar Hírlap online

Stróbl Alajos unokája

A historizmus szobrászának, Stróbl Alajosnak (1856–1926) az emlékét idézi meg a Molnár C. Pál Műterem-Múzeumban látható, januárban nyílt kis tárlat, amelyet Bizzer István rendezett. A látogatót – a szobrok és rajzok mellett – hangulatos enteriőrrészletek fogadják, eredeti lámpa, pipadohánytartó, faragott székpár a művész otthonából. Külön látványosság az Epreskert akkori hangulatát hordozó fotók, sztereoképek sora. Stróbl Mátyás egyike az öt unokának. Nagy tisztelettel és átéléssel mesélt nekünk Stróbl Alajosról.



– Ki készítette ezeket a sztereo­képeket, fotókat?

– Annak idején Stróbl Alajos felesége, Louise vette a fáradságot, és amikor férje a műteremben dolgozott, ő portrékat készített, vagy éppen megörökítette, ahogy egy szobor készül. A Mesteriskolából – apám úgy említette – Balló Ede tanította őt fotografálni. Körülbelül 1900-tól 1920-ig folyamatosan készültek ezek a felvételek, és ma is a család tulajdonában van körülbelül ezer darab. Ma már nagy részük digitalizált.

– Milyen jellegzetes tárgyakat, emlékeket láthatnak a látogatók?

– Ezt a készüléket például szeretném megmutatni, rendkívül értékes: egy lencsés sztereonéző. Sztereoképeket lehet vele nézegetni. Apám valamelyik barátjától kaphatta, de nem tudom pontosan, mikor. A gép most körülbelül százéves lehet, és remekül működik. Ennek a bronzurnának pedig az az érdekessége, hogy a nagyapa édesapja, Stróbl József tartotta benne a pipadohányát. Később nagyapa is. Emlékszem gyermekkoromból az illatra, amely ebből a dobozból áradt. Ez fűzött csak nagyapához, mert emlékem nem volt róla – Stróbl Alajos ugyanis 1926-ban halt meg, én pedig 1945-ben születtem. Amit tudok róla, azt apámtól tudom.

– Milyen érzés volt megtudni, hogy nagyapjuk legendás művész volt?

– A hagyaték mellett nőttünk fel, de nem éreztük, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Nem volt furcsa, hogy a lakásban szobrok, képek vannak. Németajkú nagyanyám a Várban lakott, őhozzá jártunk ebédre, ha Pestre jöttünk. Apámon, Stróbl Mihályon kívül apám nővére tudott még sokat mesélni nagyapáról. Mi öten vagyunk testvérek, és nekünk jutott a feladat, hogy az apám által megkezdett hagyományt tovább vigyük. Van tíz dédunoka is már, meg harminc ükunoka, nekik szintén ez a feladatuk: tükröt tartani majd a ragyogásnak…

– Úgy tudom, a mester világa az Epreskertben eléggé rendhagyó volt.

– Birodalmát maga alakította ki. Művészember volt, másképpen volt összerakva, mint mi. Sokat meséltek a különcségeiről: a korabeli újságok is megírták, hogy mivel az Epreskert mellett laktak, reggel gyorsan átment a kertbe, felült egy lóra, elővette kedvenc trombitáját, majd trombitálva körbelovagolta az Epreskertet, és amikor megkérdezték, hogy miért csinálja, azt mondta, ezzel köszönti a felkelő napot. Ilyenkor a feleségét megkérte, hogy ha elvonul az ablak alatt, lobogtasson egy fehér kendőt, mint a régi várúrnők, és fogadja az ő köszöntését. Gyakran rendezett reneszánsz ünnepi vacsorákat is. Barátai malacot sütöttek, jelmezeket viseltek ezeken az esteken, és akkora máglyát raktak néha, hogy a tűzoltók is felvonultak. Volt rá példa, hogy egyik kutyáját felöltöztette oroszlánbőrbe, és kiengedte a járókelők közé, akik azt hitték, hogy az állatkertből jött ki egy oroszlán. Amikor már nagy volt az ijedtség, nagyapánk egy füttyel visszahívta a kutyát a kertbe.

– Milyen állatokat tartott még?

– Többfélét, de kutyái mindig voltak, legalább kettő. Aki bement az Epreskertbe, azt hihette, hogy az állatkertben jár. Itt pávák sétáltak, mindig volt macska, majom is – az egyik imádta a tejfölt, és egyszer betévedt a gipszöntődébe, ahol egy zsákban látva a fehér folyadékot, azt hitte szegény, hogy tejfölt talált, és fejest ugrott bele. Utána úgy kellett róla lebontani a gipszet. Van egy másik történet: egy alkalommal Horthy Miklóst mintázta nagyapa, apám meg elbújt a műterem emeletén, onnan figyelt. Egy majom bemászott az ottani vaskályhába, és ez egy ideig nem zavart senkit, amíg nagy robajjal le nem csapódott a kályha ajtaja. Ekkor a kormányzó megrezzent, azt hitte valami diverzáns, hátrafordult, és látta, hogy a kályhából kikandikáló majom a bűnös – Horthy jól megfenyegette a majmot az ujjával.

– Stróbl Alajos állatszeretete abban is megnyilvánult, hogy állatszobrokat is szívesen készített. Szlovákiában látható egy bronzalkotása, amely vadkannal hadakozó kutyákat ábrázol.

– Sok állatszobra volt. Több munkáján megjelennek az állatfigurák. A várban látható Mátyás-kúton szarvastól a kutyákig rengeteg szerepel. Sokan nem veszik észre, hogy nemcsak a két mellékalak mellett – ezek Szép Ilonka és a solymász Galeotto Marzio –, hanem a falkanagy lándzsáján is van például két vaddisznófej. Ezek megakasztották a lándzsát, hogy ne lehessen olyan mélyre döfni. A gránitoroszlán alakja, amelyet apám könyve címéül adott, Szilágyi Dezső síremlékéről származik. A cím arra utal, hogy nagyapám is kemény ember volt. Az oroszlán megjelenik még a Kossuth-mauzóleum tetején is. Nagyapa gyakran kiment a forgóállvánnyal az állatkertbe, a mauzó­leumhoz a két párducot ott mintázta, erről fotó is készült. Mondta a gondozónak: piszkálgassa a párducot, minél jobban vicsorítson, hogy élethű legyen a szobor.

– Nagyapjuk több kultúra találkozásából érkezett Magyarországra a mai határon túlról: morva és lengyel vér folyt az ereiben.

– Liptóújváron született, szüleivel németül beszélt, az iskolában pedig magyarul és szlovákul. Gyerekkorában tehát három nyelvet sajátított el, de mindig magyarnak tartotta magát. A bécsi akadémián Caspar Zumbusch volt a mestere, de mihelyst elvégezte, itt élt és alkotott Budapesten; művei kilencven százaléka itt készült. Szlovákiában sok szobra van. Születése százötvenedik évfordulóján ők is szépen megemlékeztek róla.

– Sok munkája meg­maradt?

– Hetven évig élt, ebből ötven év volt az alkotói korszak. Munkáinak se szeri, se száma, csak portréból több mint háromszáz maradt utána, a kortársak a nyomába sem értek e téren. Csak akkor pihent, amikor beteg volt. Az első művei egyike volt a Perszeusz, az 1880-as években ezzel tűnt fel. Az ismertséget egyébként azzal szerezte, hogy elsőként neki ült modellt Ferenc József. Ezután nem volt megállás a portrészobrászatban: jöttek hozzá művészek, pályatársak, politikusok, írók, társasági emberek, a Habsburg-uralkodóház több tagja is. Aztán bárkit, aki megtetszett neki valamilyen formában, megmintázott, de akár megrendelésre is dolgozott, olykor igen gyorsan, és ez sosem ment a minőség rovására. Igyekezett a portrék modelljeinek lelkét is visszaadni. Sok egyházi tárgyú szobra van, és a századfordulós Budapest rengeteg köztéri szobrát is ő készítette, részben direkt megbízási, részben pályázati alapon. A legismertebb és legszebb szobra a Nemzeti Galériában az Anyánk. Valahogy mindenki magáénak érzi azt az anyafigurát.

– Az első világháború után azonban már nem találta a helyét.

– Negyven évig tanított a főiskolán, de a háború után jövő irányzatok már távol álltak tőle. Amikor a tanítványokat korrigálta, érezte, hogy rá már nincs szükség. Az egyik tanítványa, amikor bele akart javítani a munkájába, lefogta a kezét és így szólt: „Mester, ne nyúljon hozzá, nagyon sokat dolgoztam vele!” Akkor nem szólt semmit, de másnap beadta a nyugdíjazási kérelmet.