Magyar Hírlap online

Stemp úr Kárpátalján

Kárpátalja mesés, de nem divatos. Ha esetleg Erdélyt tetszene tárgyul választani, talán többre mennénk egymással – nagyjából ekképp foglalhatók össze azok a párbeszédek, amelyeket egy hazánkban élő angol kertész, bizonyos Alex Stemp folytatott számos hazai kiadóval. Nevezett úriember ugyanis idegenként ír olyasmiről, amit – szégyenkezve vallom meg – én magam sem ismerek kellő alapossággal. Pedig hajdan hozzánk tartozott, teljes egészében.

Kárpátaljáról van szó, Vereckéről és a többi szépségről, amelyeket Alex első látogatásakor a szívébe zárt. A szigetország nyelvén megjelent könyve több mint szimpla útirajz, korkép is egyben. Egy olyan világ lenyomata, amely Európában (és sajnos egyéb elszakított részeinken is) letűnőfélben van – ahol az emberek még természet közeli módon gazdálkodnak és élnek. Lassabban, mint másutt, s ez különösen vonzó tud lenni a városi polgárnak. Alex valami színes benzinkúti kiadványban bukkant pár kárpátaljai fényképre, s azonnal úgy döntött, ezt a vadregényt a valóságban is látnia kell. Azóta négy alkalommal járt odaát és egyszer Vereckénél. (A zsurnaliszta nem állja szó nélkül: vélhetően sok százezer, esetleg millió honfitársunk negyedennyi teljesítményt sem képes fölmutatni.) Alkalmi írónk egy szál maga vette nyakába a hegyek és völgyek tájékát. Soha nem érzett félelmet, baj, tolvajlás elkerülte, pedig „furcsa helyeken” is aludt számos alkalommal. Gondolatait és óhajait amíg tehette tört magyarságával, majd Munkácsot a háta mögött hagyva a nemzetközileg elfogadott „kézzel-lábbal módon” közvetítette környezete felé. Saját idió-
máját bíró, tudó ukránt mindössze egyet talált – ennek ellenére mindenhol fölfogták, mit akar. Tapasztalata szerint a hegyormok túloldalán táj, falu, város hirtelen változik, ott már markánsan érezhető a Kelet lehelete. Az is izgalmas, de a másik „inkábban”. Szerzőnk tisztában van a múltat terhelő ballasztokkal. Ismert előtte Trianon, nemzetünk szekérkaravánra való keserve, épp ezért akkurátusan került bármiféle állásfoglalást. Inkább arról beszél és értekezik, hogy finom a borscs, és Munkácson a mákos rétes. Hogy odaát idegenként gyakorta hamarabb dűlőre jutott valamiben, mint Budapesten. Hogy szóakasztó a táj, és barátságosak az emberek. Hogy szeretné folytatni, amibe belefogott, annak ellenére is, ha nem divatos az ő szíve csücske. Angolunk Budapesten él, felesége honfitársunk. A kiadók egyöntetűen azt mondták, ha befektet egy raklap lóvét, akkor szó lehet a könyve kinyomásáról. Ám saját pénz hiányában kár vergődnie. Ami eddig kétszáz példányban napvilágot látott a ködös Albionban, azt mind a saját zsebéből finanszírozta. E tétel szerencsére el is fogyott.

Pedig vannak tervei. Például több magyar vonatkozást szeretne lejegyezni, s a bővített változatot a közelgő, két ország rendezte közös foci-világbajnokságra a boltokba küldeni. Nemcsak Kijevben és Varsóban, de nálunk is. A magam nevében ezúton is drukkolok ennek a hozzánk származott, szimpatikus angolnak.