Magyar Hírlap online

Rilke, Apollón és a párduc

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái égtek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a
/ lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy
/ még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre,
/ nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa
/ fények,
mint csillagot: mert nincsen helye
/ egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg
/ élted!

(Tóth Árpád fordítása)



Rilke híres versének, az Archaikus Apolló-torzónak tárgya, a fej nélküli szobor nézi nézőjét. Visszanéz rá. „Nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne.” A szobormaradvány tehát figyel. És nemcsak figyel, hanem ítél is. Ítélete kategorikus imperatívusz: változtasd meg élted! Hogyan lehetséges ez? Mi rejlik e nem létező, mégis (vagy tán éppen azért) megítélő, parancsoló tekintet mögött?

A parancs, amelyet Apollón Rilke tolmácsolásában kihirdet, ontoló­giai jellegű. A szoborba tehát olyan rejtett képességek vannak belekódolva, amelyek a lét felől szólítanak bennünket, létezőket. A lét és a létező megkülönböztetése, amely Martin Heidegger filozófiájában az ontológiai differencia nevet kapja, a gondolkodás legmélyebb gyökereihez visz bennünket. Már a preszókratikus gondolkodóknál találkozunk ezzel a distinkcióval, bár az ő korukban a nyelv még nem volt alkalmas a precíz elkülönítésre. (Parmenidésznek például rendszerint felróják, hogy nyelve nehézkes, hexameterei nem igazán gördülékenyek, holott csak arról van szó, hogy ő tankölteményében olyan felismeréseket fogalmaz meg, amelyek abban a korban még nem jutottak szóhoz.)

Feltevésünk szerint – amelyet a következőkben igyekszünk megvilágítani – a Rilke-vers Apollónja azt közli velünk, hogy életünket meg kell változtatnunk, ha azt akarjuk, hogy méltó legyen a létről való gondolkodás hagyományához. Hogy mindezt egy vers – és azon belül egy szobor – közli velünk, az nem véletlen, hiszen már Rilke is úgy érezhette, hogy az ember életéből a lét művészi tapasztalata kiveszett. A lét kérdésének, amely a századok során feledésbe merült, talán éppen a művészet lehet emlékeztetője. Heidegger, a nagy létfeledés-kutató így ír erről: „Hogy ki az ember, azt nem valami tudós definíció hozza tudomásunkra, hanem csak úgy szerzünk tudást róla, hogy az ember vitába bocsátkozik a létezővel, amennyiben megkísérli azt létre hozni, azaz a határai közé és alakjába állítani, azaz valami újat vet bele a világba, azaz eredendően költ, költőien megalapoz. (…) Egyedül a művészet teszi lehetővé, hogy a lét működő kibomlása, amelyben a létező »fennáll«, megjelenéshez jusson.”

A torzóban először is ott a görög múlt. Egy szebb, boldogabb kor, amely már csak töredékeiben szól hozzánk. Ebben az aranyfényű időben az isteni rend fölött Apollón őrködött. Mindez már csak mítoszokban, irodalmi művekben, szobrokban él. Az ókori görögök szellemi világa elmúlt. Letűnt az a kor, amelyben az emberek együtt éltek isteneikkel. Amit majd később a keresztények hitnek neveznek, az nem más, mint a pisztisz. Ez a görög felfogás szerint a dolgokról való ismeret alacsonyabb foka. A torzó látja a fogyatkozást (belülről látja, hogy az utókor: torzó), és megítéli. Ő a fényisten, a tiszta, szennyezetlen (a-pollón), aki tisztában van vele, hogyan szennyeződött be a világ. De mivel szoborról van szó, Rilke versének záróparancsa a szobrok, a művészet erejéről is tanúskodik. A műalkotás, mi úgy tudjuk, egység, amelyhez ha hozzáteszünk, vagy elveszünk belőle, az egység megbomlik. Egy torzó maga a megbomlott egység. Ebben a torzóban azonban ott a múlt fénye, amely szétsugárzik, s amely ítélőn ránk vetül.

Apollón azonban, ne feledjük, a többi között a jóslás, a mantiké istene. A görög jós általában vak. Abban a világban, amelybe ő belelát, nem kellenek szemek. Ott a képek mögé kell látni, a létezés alapvonalait kutatva. Jóslata pedig azért homályos, mert abban a világban szavak sem élnek meg. A jós látása a képeken túli világból emel ki valami olyat, amit hangja a szavakon túli világból mond ki. A jósisten tekintetéhez nem kellenek szemek, hiszen minden képen túllát. És jósol. Jóslata pedig így szól: „Változtasd meg élted!”

Gondoljunk csak Oidipuszra! A vétek, amelyet elkövet, éppen abban áll, hogy belepillant az emberfölötti világba, abba a terrénumba, amelybe nem lett volna szabad, mert túl van mindenen, ami emberi. (Nem véletlen, hogy a szfinx rejtvényének megfejtése maga az ember, hiszen hogy mi az ember, az emberi szintről nem látható.) Oidipusz megfejtette a Szfinx rejtvényét, és ezzel emberfölötti tudásról tett tanúbizonyságot. Majd nyomozni kezdett apja gyilkosa után, mígnem megpillantotta a rettenetes igazságot. Büntetése kettős. Egyrészt a társadalom csúcsáról annak mélyére zuhan, látóból vak lesz, királyból koldus. Vaksága másrészt a jós vakságának paródiája, hiszen attól még, hogy valaki megvakítja magát, nem nyeri el automatikusan a lényeglátás képességét. Ez az öncsonkítás azt mondja: nézzétek, itt egy nyomorúságos vak koldus, aki azt hitte, látása emberfölötti, és keresni kezdte a vétkest, miközben az éppen ő maga! A nagy látnok épp önmagát nem látta!

Ha jól sejtem, és ez a szobor nemcsak lelkiismeret-metafora (amelynek hívásjellege persze már önmagában elég volna ahhoz, hogy ontológiai irányba tolja Rilke versét), hanem példa is, akkor a költő azt is tudtunkra adja: életünket olyanná kell változtatnunk, amilyen ez az archaikus torzó. Hogy – ha ember módra is, de – lássuk a dolgok lényegét.

Elképzelem, ahogy Rilke álldogál Apollón szobra előtt. És egyszer csak megérzi a szobor figyelő tekintetét. A tekintet visszhangként pattan vissza a márványról, de már a szobor tekintetével gazdagodva. Aki nem jut el idáig, aki nem látja meg a szobor figyelő tekintetét, annak csak „suta kő”. De aki látón közeledik felé, az megpillanthatja torzó-Apollón igazságát. Apollón igazsága, hogy a tekintet a kőben nem nyelődik el, hanem érzőn visszaverődik. Ez a márványtömb ugyanis nyitott. Magába engedi a tekintetet, és megváltoztatva visszaküldi saját nem létező, sugárzó, transzcendens szemeiből.

Apollón tehát változásra hív fel, ám megváltoztatni nem tud. Azt nekünk magunknak kell megtennünk. Önmagunkat kell megváltoztatnunk, meg kell éreznünk, merre van életünk súlypontja, és arrafelé kell magunkat kormányoznunk. Önmagunk alakítóivá, szobrászaivá kell válnunk, hogy helyesen éljünk, hogy visszaszerezzük igazi, az idők során kialudt látásunkat, és végre egész testünkkel lássunk, végre lássuk az életösszefüggéseket, azaz: lássuk, mi történik velünk. Látni az összefüggéseket, az Egészet sosem téveszteni szem elől, mindig tisztában lenni azzal, ami velünk történik: talán a legfontosabb feladatok ezek. Az elfeledett, torzóként élő hagyományt kell megértenünk. Ekkor lehetünk látók. Ebben az összefüggésben az Archaikus Apolló-torzó ellenverse A párduc:

Szeme a rács forgó futását nézi
s úgy elfáradt, hogy már semmit se
/ lát,
s amíg ezernyi rúdját nézi, érzi:
csak rács van, s nincs a rács mögött
/ világ.

Az izmos járás halk-puha lépésben
a legparányibb körpályán halad,
erők kerengő tánca, hol középen
kábultan áll egy roppant akarat.

De néha néma függönyét széttárja
a szembogár: egy kép most feltűnik,
belép, a test feszült csendjét bejárja
s a szívhez érve megszűnik.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

A rácsvilág pörgésébe beleroskadt tekintet, a kábult lét versének végén egy kép mégis bejut a végtelenül kifáradt, vak tudatba, ám mielőtt megtudnánk, mi az, kialszik. Eléri ugyan a lélek centrumát, a szívet, ám ott elhal. A rab élőlény tudata holt centrum, életének mozgásait a rablét belső súlytalansága szervezi üressé. Ez a párduc fekete lyuk: minden, ami az ő világa, benne hal el. Lát ugyan a nemes ragadozó, de csak a kerengő űrt látja. Az élet bejárt felületei alól kiveszett a lét. És a világtalanság közepén ott a kiürült párduclélek centruma: a kábult akarat. Mivel ez a párduc természetesen ember is, Heideggerrel szólva elmondhatjuk, hogy ez a jelenvalólét szétszórtságának verse.

A párducvers szomorú sötétjébe belehasít a világló torzó tekintete. Apollónnak nincs szeme, nincs feje. Megszólíthatatlan. Nincs arca, amely tanúsítaná, hogy itt valaki van. Fejetlen tömb. Csakhogy ebbe a torz, vak és néma kőbe valahogyan bele van kódolva az Egész, amely figyel. Bennünket, késő utódokat néz. Nekünk van fejünk, mégsem látunk, mert világtalanok lettünk. És azért lettünk világtalanok, világunk azért távozott el tőlünk, mert életünkből eltűnt a belső súly. Apollón látja ezt.

Apollón torzója azért lát és ítél, mert szép. A szépség a görögök számára nem esztétikai jellemvonása valamely létezőnek, amelyhez e tulajdonság mintegy adalékként, másodlagosan járul, hanem fény, amely lehetővé teszi a látást. A szépség tehát olyan erő, amely a szép dolgokból, azok mélyéről, lényegéből sugárzik. Sugárzása iránymutató az ember számára: a természet, a harmónia, a lét felé irányítja a tekintetet. A görög módon értett szépség az ontológiai megismerés transzcendentális szubsztrátuma. A szép ontológiai relevanciája már Homérosznál nyilvánvaló, ám kifejtett formáját csak Platón és Arisztotelész írásaiban nyeri el. Az Odüsszeiában a szép – ahogy Ernesto Grassi írja – „kifejezi e világ összes dolgainak tökéletességét, egy világét, melybe az ember csak különleges sorsa folytán juthat, és amelyben nem maradhat örökké, mivel ember. A »szép« itt, akárcsak a többi epitheton, egy isteni, teljes lét eme magasabb fokának jelölésére szolgál.” Így szép a torzó is: kifejezi az őt megalkotó világ tökéletességhitét, nekünk pedig, késő utódoknak azt a tökéletességet is felmutatja, amelyet mi a letűnt koroknak tulajdonítunk.