Magyar Hírlap online

Rendületlenül

A történet közismert: a világ valaha élt legnagyobb és leghíresebb (e két jelző egybeesése igen ritka konstelláció) punkzenésze a kommunista kirakatpereket megszégyenítő jogi perpatvarba keveredett hajdani társaival, a Dead Kennedys maradékával, mert nem volt hajlandó megrepeszteni a tükrét s reklámdalként elkótyavetyélni a Kennedys egyik kulcsfontosságú harckóros himnuszát. A pernahajderek alaposan beforgatták a bíróságot: az ítéletben, amely még a messzi jövő tudorait is ámulatba fogja ejteni, úgy döntött az értelmes doktortársulat, hogy ezentúl semmi sem úgy lesz, ahogy eddig volt: elkerült tőle az összes DK-album összes dalának szerzői és kiadói joga. Kicsapták a musztángot a szérűre. Most aztán vágtázhatsz kedvedre, bolond ló. Jello néhány évet időzött a depóban, majd a bosszú erősen kifinomult, mondhatni: művész igényű formáját választotta: a barlangban megírta élete legjobb dalait, összeszedte az antikommersz zenei világ néhány nagyját, és egy kicsit elbődült. Reng a föld, Isten oroszlánja közelít. Az Audacity of Hype paradigmaváltással ér föl: ez az őszseniális album jelenti a valódi belépőt a XXI. századba a (zenei) világ értelmesebbik felének. Mitől zseniális egy mű? Attól, hogy üvölt róla: az elkövető minden porcikájában szabad szellem. Ki a szabad szellem? Az, aki minden hallgatójának fölszabadítja a tudatát. A szabad ember azt gondol, amit akar, és ki is mondja, amit gondol. Tekintet nélkül a következményekre. Nem ismeri a félelmet. Kerek egészet alkot. Gömbtudata van. Mindenre kiterjed a figyelme.

A lemez könnyed pillanatfelvétel a totális szétesés jeleit mutató amerikai társadalomról. Jello ihletett dalokban énekli meg a digitális zombik életét (Electronic Plantation), a masszívan elhülyült fogyasztó sivár perspektíváit (Strength Thru Shopping). Vásárlásban az erő. Legyen veled, punkportálos lúzerarc. Szükséged lesz rá. Az emberek akkor igazán leigázhatók, ha szabadnak hiszik magukat (Three strikes). Már épülnek az új gulágok, csak ezúttal Johnny Cash földjén, a csillagos-sávos hazában. Nem hiszik? Mindenki számára elérhetők a képek a hálón az amcsi koncentrációs táborokról, a FEMA építi őket szögesdróttal meg minden, igazi náci fazonban. Kedves kis uralkodó banda van hatalmon az USA-ban is, utolsó szemetek.

A hardcore punk az egyetemes rockzene kiváltképp kemény ága. Némi túlzással azt mondanám, a rockzene tibeti buddhizmusa. Pusztító erejű hangdöfések sorjáznak az albumon. Egyáltalán nem véletlen, hogy a múlt karácsony felé napvilágot látott anyag úgy terjed a világban, mint valami pozitív kór. Hárd kór. A koncertszervezők… nos, megy a licit durván. Az a néhány szerencsés magyar, akinek volt lehetősége az álmoskás bécsi közönséget gyöngíteni egy hónapja, július 4-én, az amerikai nemzeti ünnepnapon, hej, számot adhat arról, hogy merre hány méter, ha Jello és csapata űzi az agyat a színpadon. A lemezt feljátszó csapat névsora nem a gyöngébb idegzetű zenerajongóknak való: Ralph Sight (Victims Family): gitár, Kimo Ball (Griddle, Freak Accident): még több gitár, Jon Weiss (Helios Creed, Butthole Surfers, etc.): dob, Billy Gould (Faith No More): bőgő.

S a hoppmester. Turné közben Billy Gould visszament az FNM-be, hogy kötelezettségeinek eleget tegyen, helyére Andrew Weiss Bassosaurus Rex került (Rollins Band, etc.) – a fenti bécsi matinén is őt láthattuk. Két testvér fölér egy osztaggal. Ritmusban ütnek; jobbal, ballal. A duálgitáros fölállás a Kennedys korai korszakát idézi, a banda az első két évben így szólhatott. Volna, de most százszor dúsabb a hangzás, köszönhetően Matt Kelley csúcshangmérnöknek (vele készültek Tupac Shakur legállatabb albumai) és a modern hangrögzítési technológiának. Úgy csapnak be a dalok, hogy leesik a bukósisakod, buksi.

Henry Rollins tudta jól, mit beszél, amikor azt mondta nekem, hogy a nyolcvanas évek régi klasszikus punklemezei primitíven szólnak ahhoz képest, amit a mai stúdiókban elő lehet csalogatni a hangszerekből, ha értő kezek csiklandozzák azokat.

Nem állítom, hogy a lemez meghallgatása szórakozás. Az apoka­lipszis itt van a nyakunkon. Erről tudósít hősünk, az amerikai nemzeti költő. Igen, jól olvasták. A lélek néha különös helyen fújdogál. Lehet, hogy épp egy punkköltőben. Aki a szavak birodalmának kapuőre. A stílus adomány. Afelől odafönt intézkednek. A művészet mindig a bennünk élő Istennel kapcsol össze. A szépség erő, az erő hat. Államemberek, rab­szolgaarcúak megfutamodnak a szembesüléskor. Az anarchisták, más szóval a romantikus költők visongva ugranak az újba, és hajítják a semmibe a régi tudatóceánt. Mindig van visszaút. Csak a szakadék szélén meg kell torpanni, végrehajtani a kíméletlen önátvilágítást (az az igazi hazug, aki önmagát ámítja) és megfordulni.

Elég erre egy perc. Vagy egy albumnyi játékidő. Egyet nem lehet. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a világot irányító ordas hatalmak tárgyiasítsák Isten képmását, szürke masszát köpüljenek belőlünk. Belőlünk, akik Isten választott nyelvét beszéljük. Nem, nem, soha. Van olyan Jello, amely nem zselé.

Aki egyszer punk lett, örökre az marad. Kaliforniában vagy a Kárpátok karéja alatt, teljesen mindegy. Mától igent igéz a szent magyar ige. Nincs a szárnyainkban egyetlen szeg sem. Napmadarak vagyunk.

Lévay Tamás

Jello Biafra And the Guantanamo School of Medicine: The Audacity of Hype (A sajtócsalók pimaszsága), 2009

(Lapzártakor érkezett: Jello Biafra és a guantánamói orvosegyetemista-kar szeptember 5-én Budapesten, a West Balkánban gyógyít. Előtte a Vágtázó Életerő rakja a tüzet – vagy tart szellemidézést.)