Magyar Hírlap online

Odalét

A tiszavirág (Palingenia longicauda), az álrecésszárnyúak rendjébe, a kérészek családjába tartozó rovarfaj. Két pár szárnya egyforma, hártyás, gyengén recézett, világos-barna színű. Farksertéi tekintélyes hoszúságúra, húsz-huszonöt milliméteresre nyúltak, színük fehér. Az első pár szárnya két és fél centiméter, azaz az állatka egyike a legnagyobb kérészfajoknak. Kirepülés után a szabadban már csak a hímek vedlenek – ám előtte mindkét nem hússzor vált ruhát. Az ókorban, a Krisztus előtti IV. században élt jeles tudós, Arisztotelész volt az első, aki írásos említést tett róluk. Ephemeronnak nevezte őket, ami nagyjából annyit tesz: egynapi. Kissé részletesebben John Swammerdam holland tudós értekezett a kérészekről 1676-ban megjelent, A természet bibliája című művében. Swammerdam pontosan tudatta az olvasóval, miként fejlődik e rovar, s nem mellékesen ábrákat is közreadott a lárva külső és belső anatómiájáról. Első, általunk ismert magyarországi megfigyelőjük Luigi Ferdinando Marsigli, a kor jeles hadmérnöke. Ő 1730-ban, hetvenkét éves korában bekövekezett halála előtt nem sokkal vetette papírra a felszabadító háborúk alatt a Tisza mentén szerzett tapasztalatait. Másik folyóról szól ugyan, ám a kalandos életű férfiúnak A Duna fölfedezése című könyve ma is bátran ajánlható minden természetvédőnek. Az abban lejegyzett, az oldalakról ránk köszönő világ bizonnyal szebbnek tűnik, mint a mai.

A tiszavirág kimondottan szép rovar. Kecses, nagy szemei mókásak, nem csíp, s egyéb módon sem akar ártani nekünk. A viszony sajnos nem kölcsönös: sokan egyenesen iszonyodnak, ha rájuk száll: nem egy embert láttam már a folyóparton utálkozva elvonulni, öklendezni, horribile dictu csapkodni, mert a kérész merészelt a kezén vagy a vállán landolt. Tényleg szörnyűség.

Ilyenkor arra gondolok, jó lenne egy helycsere. No nem egy életre szóló, csak arra az egy-két órára, amely e szárnyasnak a nagykönyvben adatott. Egye fene, ha a váltott tud, párosodjon.

Visszatérve főhőseinkre: a párok látványos nászuk előtt három évig lárvaállapotban nevelkednek a víz alatt, otthonuk egy-egy agyagos partoldalba vájt üreg. Úgy élnek, mint a lakótelepi népek. Napjaik csupa rettegésben telnek: halak és egyéb falánk lények kedvelt csemegéi. A kecsegék hosszú orrukkal sokat kibányásznak közülük. A kérész eszmei értéke háromezer forint. Hogy ez az összeg miként jött ki, nem tudom – annyi biztos, szerintem lehetne akár a tízszerese is. A pecások rajzás idején hajlamosak horogra tűzni, de akad, aki gyűjti, majd lefagyasztja. Jó lesz az később, az ínséges estéken. Nyolc éve egy szegedi illetőségű házaspárnál csaknem háromezer darabot találtak a zsaruk. Talán gereblyével vagy hálóval fölözték le a Tiszát a tolvajok. (Gondolom, az érintettek megúszták az ügyet – elvégre Abszurdisztánban néhány ezer apró rovarral egyetlen rendőrnek sem szokása pepecselni.) A kirepülteket a madarak, békák, halak is előszeretettel fogyasztják. Szemtanúként bátran mondhatom: forr a víz, amikor megindul az áradat a felszín alól.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor a fenti fotót megláttam kollégám számítógépén. Mondhatja bárki, minek írok egy júniusi eseményről augusztus elején. A válasz egyszerű: épp a mulandóságon járt az eszem, s ezt szép példának találtam hozzá.