Nagyanyám és a gróf

Édesanyja temetése után apám, aki nem hitt a boszorkányokban, félrevont.– Tudnod kell – mondta –, hogy nagyanyád boszorkány volt.– Vannak boszorkányok?– Nincsenek – rázta meg a fejét apám. – De a nagyanyád az volt.Apám anyjának anyai nagyanyját Süttő Mihályné Göbölös Juliannának hívták. Szép asszony volt, erélyes. Apám anyjára kislánykorában azt mondta: „Ez a lány nagyravágyó lesz. Vagy sokra viszi, vagy semmire, de mindenképp sokat fog szenvedni.” Remekül főzött. Okos asszony volt, tanácsért jártak hozzá a falubeliek. Amikor érezte közelgő halálát, minden unokáját magához hívatta és megáldotta; volt, akinek pénzt adott gyászruhára. Süttő nagyapának, aki igen szerette a bort, azt mondogatta: „Mi lesz magából, ha én meghalok?” Apám dédapja azt válaszolta: „Pille.” Egyik öccse, aki szabólegény volt, vándorévei során elvetődött Nagybányára, ahol szerelembe esett és ott ragadt. Soha többé nem találkozott a rokonságból senkivel, de minden esztendőben egy kis zsák szelídgesztenyét küldött a távoli, sosem látott rokonságnak Dunavecsére.Ahogy minden falunak, Vecsének is megvoltak a bolondjai. Naszári Gábor, akit azzal csúfoltak a gyerekek, hogy „Macska vagy, Gábor!”, mire sírva fakadt, bőgve ment a poros utcán, és azt bömbölte: „Nem macska én, én nem macska…” Kucora bácsi törpe volt, tömzsi, szélesebb, mint amilyen magas, vigyori gumipofa. Cigány Bálint rusnya ember volt, seggére lógó, rojtos tarisznyával járt-kelt, minden házba bement, és azt kérdezte: „Van-e már az ólban disznó úr?” Ha volt, odament, alaposan szemügyre vette, majd kimondta rá a szentenciát: „Ez igen, ebből jó hurka lesz.” Télen aztán körbejárt a jussáért. Goromba volt, ha elkapta a csúfolkodó gyerekeket, rendesen elnáspángolta őket. Apám anyja már nagyobbacska lány volt, amikor egyszer a temetési menetből észrevette, hogy Cigány Bálint egyik gyereke, egy mezítlábas, félmeztelen purdé, talán ötéves, eső után békára vadászik az árokparton. Ha sikerült egyet elkapnia, megfogta a két hátsó lábánál, kettétépte és megette. Kecskeméti szüle igazi boszorkány volt. Az úgynevezett „lukakban” lakott, ismerte a füveket, a mérges növényeket, szemmel vert és tudott átkot oldani. Luca-napkor kását főzött, kiöntötte a háza elé – aki belelépett, keléses lett tőle, amit aztán készségesen meggyógyított. Alig vánszorgó, kövér öregasszony volt, de azért piros csíkos esernyőjével minden áldott nap elballagott a templomba. Amikor megérezte halálát, szerette volna átadni valakinek a tudományát. Senki nem vállalkozott rá, így aztán söprűjét rázva fenyegetőzött. A tudását végül magával vitte.Szebenyné, az elhízott bárónő nem volt zavarodott, de különcsége miatt majdnem úgy tekintettek rá, mint elmeháborodottra. Lecsúszott asszony volt, a két lányával élt a dohszagú kúriá­ban, a férje elhagyta őket. Az asszony gazdag paraszt szeretőket tartott. Földjeiket nem műveltették, elgazosodtak, de azért farsangkor minden évben Pestre jártak bálozni. Divicska Sándor kovács volt, az is inkább bogaras, mint bolond. Örökké fekete csizmában, zsinóros magyar ruhában járt, a kovácskötényt nemigen látták rajta. Ő volt a lakodalmak örök vőfélye. Petőfire akart hasonlítani, olyan bajuszt hordott, úgy fésülte a haját, ahogy romantikus kőnyomato­kon ábrázolták a forradalmár költőt. Kívülről tudta a Petőfi-összest. Valóban kellett lennie valami tehetségének, mert a János Vitézt el tudta szavalni végig, egyetlen betűt sem vétve, visszafele. Aki sem bolond, sem különc nem volt, a gyerekek mégis rettegtek tőle, az egy herkulesi termetű férfi volt: a zsidó metsző, a sakter.– Nem azért féltünk, mert zsidó volt – mesélte nagyanyám. – Nem is Tiszaeszlár miatt, bár élt még az emléke, hanem azért, mert az egyik szeme zöld volt, a másik meg piros. Mi, gyerekek sikoltozva futottunk szét, ha csak ránk nézett. Vizel bácsi is zsidó volt. A bőrszedő. Olyan penetráns szaggal, hogy a kutyák megvesztek, ha csak a szomszédos utcában járt. Kiabálnia sem kellett, máris tépték a láncukat. Amikor meghalt, az özvegye megkergült. Cifra maskarádé lett belőle, nagy tollas kalappal, csipkékkel, lelógó cafrangokkal és bojtokkal. Amikor később a vendéglőt béreltük, anyámnak megesett rajta a szíve, ingyenkosztosnak fogadta. A piacon egyszer mögém állt, olyan merően nézett, hogy meg kellett tőle ijedni. Megfordultam, és ahogy az enyémbe fúrta a tekintetét, megláttam a szemében a halálát.A tanítónők közül Csete Etelka volt apám anyjának a legkedvesebb. Magas, darázsderekú szépség volt: törvénytelen gyereke egy titokzatos férfinak, akiről hol úgy beszélt, mint elcserélt grófról, hol meg mint itá­liai mutatványosról. Etel zongorázott, fátyolos hangon bús nápolyi dalokat énekelt a reménytelen szerelemről. Egy korhely járásbírósági hivatalnok volt a szerelme, nagyanyám hozta-vitte a szerelmes leveleiket. Aztán egy nap a nő szakított a férfi mértéktelen italozása miatt, és egy másik községbe helyeztette magát, ahol hozzáment egy részeges postamesterhez. A másik tanítónőt apám anyja azért kedvelte meg, mert kislányként is megérezte a belőle sugárzó ősi és sajgó női fájdalmat, amitől azok az asszonyok szenvednek, akik örökké kielégületlenek maradnak, mert sosem szerették őket önmagukért. Kutassy Erzsébet törékeny, fekete kis nő volt, büszke a nemesi származására. Apám anyján kívül nem akadt gyerek, aki szerette volna, mert nádpálcával verte őket, ezért aztán bosszúból meglesték, ahogy a lakásában meztelenül ténfereg, és a testét simogatja a részvétlen tükrök előtt.– Bogár néni nazarénus volt – mesélte apámnak apám anyja. – Amikor a lánya állapotosan tért vissza a faluba Pestről, Bogár néni transzba esett, és híresztelni kezdte, hogy a lánya úgy esett teherbe, mint Szűz Mária. Hogy leszállt rá a Szentlélek.A kuplerájt egy Róth nevű zsidó vezette, fénykorában az intézmény hat „hajadonnal” működött. A lányai közül később több is elkelt: rendesen férjhez mentek a falun belül. Volt a faluban egy nő, akitől apám anyja süldő lány korában tartott, ám akinek a létezése igencsak birizgálta a fantáziáját. Margitnak hívták, kreolbőrű, nagy mellű, fekete hajú, duzzadt ajkú asszony volt. Vasúti kocsmárosné. Kocsmáját főleg a fiatalok kedvelték. Egyszer, midőn a disznóölés előestéjén egy rokon után szalasztották apám anyját, megállt a vasúti kocsmánál. Későre járt, az ajtót zárva találta, de a muzsika kihallatszott, belesett hát az ablakon. A kocsmárosné anyaszült pucéran táncolt az asztalon, amit széles körben ültek körül a férfiak. Ütemesen tapsoltak, és az akkoriban friss slágert bömbölték: „Az én babám egy fekete nő. / A szeme fénylő fekete kő. / Fekete hajú, fekete fajú, / jól tudom, boldog, akit megölel ő…”– Egy nagygazda, a neve nem jut eszembe, éjszakánként a községi gulyás fiatal feleségét látogatta. Szemrevaló asszony volt az, szinte festői. Valakik egy éjjel szép halkan papirossal meg friss vályoggal berakták az ablakát, ezért aztán nem vették észre, hogy kivilágosodott. Így lepleződtek le. A gulyás a kútnak ment, az asszonyka egyedül maradt, és elkurvult az istenadta: lett huszonöt apától húsz gyereke.Apám anyja a Szalay-házban született. Dédapja, Szalay György gazdag, bíróviselt ember volt, szeretett kocsmázni. A nagyapja, Szalay Pál jó humorú férfi volt, apám anyja jól emlékezett rá. Télen körbelátogatta a gyerekeit, subában, botosban elüldögélt a kályha vagy a kemence mellett, mesélgetett. Nyaranta gyümölcsöt aszalt, diót, mandulát, mogyorót gyűjtött, amíg tele nem lett a padlása, így ravaszkodta oda az unokasereget, akik hízelkedve, törleszkedve kunyorálták tőle a padláskulcsot. Feleségét Kakas Lídiának hívták. Az apja, Szalay Gábor kétszer nősült, híresen szép asszony első feleségét tüdővész vitte el, a második feleség is gyönyörű nő volt, de szegény, mint a templom egere.Éltek a faluban híres emberek is. Például Balla tiszteletes úr felesége. Amikor apám anyja kislány volt, az édesanyja sokszor mesélt neki arról, hogy amikor ő volt kislány, őt még a Nagy Zsuzsika férje tanította hittanra. A feleség arról volt nevezetes, hogy Petőfi hajdanán szerelmes verseket írt hozzá, gyűrűt adott neki: az asszony haláláig őrizte a költőtől kapott kis ezüst ékszert. Apám anyja egy másik hírességgel, egy Benyovszky gróffal is találkozott. Nem Madagaszkár kormányzójával, hanem Kossuth Ferenc egyik támogatottjával, Dunavecse országgyűlési képviselőjével. Akkoriban az volt a szokás, hogy követválasztáskor a falu fogadóbizottsága egészen Dunapatajig elébe ment a leendő követnek. A gróf beszédet mondott, apám anyja pedig, aki szép kislány volt, néhány kisfiú társával együtt ünneplőben feszített az emelvényen. Szónoklata rövid szüneteiben benyói és urbanói gróf Benyovszky Sándor többször is tétován a fejére tette a kezét. Apám anyja szinte megdermedt a gróf ápolt kezének érintésétől. Nem azért, mintha az Indiai-óceán sós levegője legyintette volna meg, vagy mert átérezte volna, hogy Madagaszkár hajdani királyának távoli rokona illette szőke fonatos buksiját, hanem mert fülig szerelmes volt a grófba, és a szíve vérzett érte. Úgy sajnálta, ahogy csak nagyon fiatal lányok képesek sajnálni idős férfiakat. Az előző napok valamelyikén kihallgatott ugyanis egy felnőttbeszélgetést, amelyből napnál világosabban kiderült számára, hogy a grófot, ezt a kedvesnek és szomorúnak tűnő, puha szakállú férfit csalja a felesége. Apám anyja tíz éves volt akkor, és Benyovszky grófnét, született kvassói és brogyáni Kvassay Máriát, Kossuth Ferenc állítólagos szeretőjét és későbbi feleségét valóságos debellának látta. Amikor az ünnepélyes fogadás véget ért, és a grófi pár hintaja elporzott Apostag irányába, apám anyja hazament, és felszökött a padlásra. Amikor keresni kezdték, még jobban elbújt a sötétben. Az anyja talált rá, és amikor szidás helyett magához ölelte, akkor apám anyja hozzábújt, könnytől és portól harci díszekben pompázó arcát dédanyám ingébe temette, és elzokogta neki a bánatát. Dédanyám ringatta, simogatta a haját, és azt mondta.– Esztikém, lelkem, meg vagy háborodva? Grófok után ácsingózol? Mi lesz így belőled?Nagyanyám abbahagyta a sírást, az anyjára nézett.– Maga azt hiszi, anyus – kérdezte haragosan –, hogy én magamat siratom? A grófot siratom, mert meg fog halni. Öt év múlva. Éreztem, amikor a kezét a fejemre tette. Láttam a debellát is. Összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel álltak, ő meg a szeretője, a gróf halotti ágya mellett.Benyovszky Sándor gróf haláláról hat esztendő múlva az újságok is hírt adtak, rá egy esztendőre Kossuth Ferenc és az özvegy grófnő valóban egybekeltek.