Magyar Hírlap online

Mr. Strawhisky (2.)

A 48-56-os zongora (a készülő regényből)

Kolozsvár, Nagyszeben, Marosvásárhely, London, Aberystwyth, Liverpool, Párizs, Frankfurt, Salzburg, Nagyvárad, Máramarossziget, Lipcse, Berlin, Amszterdam…

Állj. Amszterdam megér egy klisét.

De a találkozást Sztravinszkijjel, nem feledhetem:

Béla: Én egy lehetetlen, képtelen interjúban, amelyet még elmondani is nehéz, azt válaszoltam a kérdezőnek, hogy az én zenémet a legjobban a gyerekek és az állatok értik. Meg akartam tőle szabadulni. Elnézést a kölcsönért.

Igor: A bűnöket nem lehet meg nem történté tenni, csak megbocsátani lehet.

Béla hallgatott.

Igor: A csönd megvéd tőle, hogy bolondságot tegyek, hogy hibázzak, de megfoszt attól a lehetőségtől is, hogy igazam legyen.

Béla nem szólt.

Igor: Az a baj, hogy a közönséget a zene tiszteletére, nem a szeretetére nevelik. Nem gondolja, Monsieur Bartók?

Béla: De.

Igor: Hallgatni erőfeszítés. De hallani a kacsák is tudnak.

Béla csendes maradt, mint a sík mező. Egy mukkot se szólt.

Igor: Maga nem egy szószátyár típus, az már igaz. Én meg itt fecsegek a skót whiskytől. Néha arra gondolok, nevet változtatok: Igor Strawhiskyre.

Béla a bölcsesség vizét vette a szájába, a szavát se lehetett venni.

Igor: Maga nem iszik?

Béla: Nem.

Igor: Tudja, én egy végtelen dallamot szeretnék, amely ok nélkül és észrevétlenül kezdődik, s épp ezért be se fejeződik. Ahogy az étvágy is az evéstől jön meg, a zene kezdetén a mű hozza meg az inspirációt, a levegővétel a titkos sugalmazást, amit a zene kezdetén nem is lehet megkülönböztetni. Az alkotáshoz erő kell, és mi erősebb a szerelemnél?

Béla: Ühüm.

Igor: Te már gyerekkorodban is ilyen cserfes, locsi-fecsi voltál?

Béla: Igen, Igor.

Igor: Én egész gyerekkoromban arra vártam, hogy mindent és mindenkit, akinek köze volt hozzá, elküldhessek a pokolba.

Béla bólintott.

Igor: Dohányzol, de nem iszol.

Béla: Úgy valahogy.

Igor: Tyisina ili malcsányie, éta nyét fszjo rázno! Béz súma i trészka. Cselovék vtisi abgyélajet cvajé gyélce. Ismerem a fajtádat, Béla.

Béla: Bezbúrnoje mórje, já szám.

Igor: Tü gáváris pa rússzki?

Béla: Já nye magú szvabódna gavarity pá rúszki, tolka nyimnóska. Já szám venger.

Igor: Te igazi zenész vagy, én ezt megérzem. Most is a munkádra gondolsz, még ha nem is tudatosan, a lelked gondol rá, és tudni fogod, mit teszel, mihelyst újra eljön a munka mindennél édesebb ideje.

Béla hallgatott, mint a harang nagypénteken, csak alig észrevehetően jelezte a kezével, hogy egyetért.

Igor: Te mondd, lopsz te másoktól?

Béla: Idézetekre gondolsz?

Igor: Úgyis lehet mondani.

Béla: Igen.

Igor. Malagyéc! Ezt ebben a teremben csak ketten ismernénk be. Kisebb zenészek kölcsönöznek, vagy még inkább utánoznak. A nagyok lopnak.

Béla: Je prends mon bien, o? je le trouve. Onnan veszem javamat, ahol találom.

Igor: Molière.

Béla hangtalanul bólintott.

Igor: Tudod, én a semmiből jövök, csak a vérmérsékletem és a tehetségem választott ki. Valójában inkább éltem volna egy kis Bach életét, névtelenül; és csak egy bevett vallás szerint írtam volna, Istennek.

Béla a fejét rázta.

Igor: Végre ellentmondasz valamiben.

Béla hallgatott tovább. Néma volt, akár a sír. Igor huszonöt évvel éli túl.

Hát ezt az apróságot még el akartam mesélni A’dam előtt.