Magyar Hírlap online

Mr. Strawhisky

A 48-56-os zongora (a készülő regényből)

Filmbejátszás (FF): Operaház épülete, a kép előterében letesznek egy koffert. Felirat: Muzsika (1963). Századfordulós bérházak és Sztravinszkijt ábrázoló fotó. Kottatartón kotta. Felirat: Sztravinszkij visszaemlékezése (1962). Hangjegyeket író kéz. Fotók: Sztravinszkij. Zongora belseje. Felirat: Bartók levele Ziegler Mártának. (Hangban: Sztravinszkij 1912-es budapesti látogatásának híre és a zeneszerző visszaemlékezése.) Fotóalbumot lapozó kéz. Fotó: Ziegler Márta. Filmbejátszás (FF): Bartók Béla arca. Fotó: Sztravinszkij. Zongora. Felirat: Rácz Aladár visszaemlékezése (1956). Fotó: Rácz Aladár baráti társaságban. Cimbalom lakozott oldala. Cimbalom húrjai. Filmbejátszás (FF): Rácz Aladár cimbalmon játszik. Fotók: Sztravinszkij; Rácz Aladár. Felirat: Sztravinszkij visszaemlékezése (1962). Szálló bejárata elé koffert raknak, tetejére kabátot dobnak. Felirat: Muzsika (1963. július). Széksorok a nézőtéren. Fotó: Sztravinszkij. Filmbejátszás (FF): Bartók Béla dohányzik. Felirat: Pásztory Ditta levele özv. Bartók Bélánénak (1926. március 18.). Fotók: Pásztory Ditta; Sztravinszkij; Rácz Aladár. Filmbejátszás: Bartók Béla zongorázik. Fotó: Bartók és Pásztory Ditta. Felirat: Muzsika (1963. július). Bérházak. Filmbejátszás (FF): Igor Sztravinszkij 1963-as budapesti koncertjén meghajol, zsúfolt nézőtér. Sztravinszkij vezényel. Sztravinszkij vendégszereplése. Láttátok? Mert én sem. Képzeljétek el. Nem nehéz. Ó, nem.

Másodjára egy bemutatkozó levél. Bartók írta – többek között Sztravinszkijról – Angliába, Philip Heseltine zeneszerzőnek, akinek a tiszteletére a rákövetkező év áprilisában már házi muzsikálást tartanak Bartókék lakásán:

(Fordítás angol és francia eredetiből)

„Budapest, I. Gyopár u. 2.

1920. XI./24.

Tisztelt Uram,

nagy örömmel hallom, hogy van néhány zeneszerző Angliában, aki, mint Ön, ismeri és értékeli műveimet. Emellett az a tény is csodálatos számunkra, hogy Angliával és Franciaországgal ismét megújul a háborúban megszakadt kapcsolatunk. – Úgy látom, Ön ismeri majdnem valamennyi eddig megjelent művemet. Van 4 zongoradarabom, amelyeket még nem ismer, de azt hiszem, ezek nem érdekelnék Önt, mert még Op. 1-em előtt keletkeztek.

Elnézését kérem, Uram, hogy levelemet franciául folytatom, de ezen a nyelven könnyebben írok, mint angolul, és remélem Ön valamelyest érti ezt a nyelvet. Op. 3-as Szvitem 4-kezes zongoraátirata nem jelent meg; a Siratóénekekből azonban küld majd Önnek kiadóm egy példányt, amelyért Ön csak mintegy 40 koronát fizet, ez 1 vagy 2 shillingnek felel meg. Közli majd Önnel, hogy ez a kis összeg milyen formában egyenlíthető ki. Van egy másik zenekari Szvitem is (op. 4.); még kiadatlan; e mű partitúrájából azonban van még néhány példányom (készíttettem belőle - 12 éve - 50 példányt saját kiadásomként); ebből rövid időn belül küldök egyet Önnek.

1912 óta régi budapesti kiadóim nem akartak tőlem semmit sem kiadni. 1918 óta azonban a bécsi Universal Edition a kiadóm, amely folyamatosan ki fogja nyomtatni eddig kiadatlan műveimet, azaz: 3 zongoraetűdöt (op. 18.) és egy pantomimot (op. 13.) ezen a télen; később 5 dalt zongorakísérettel (op. 16.), egy egyfelvonásos operát (A kékszakállú herceg vára; op. 11.); 4 zenekari darabot (op. 12.) és egy másik pantomimot (op. 19.). Az 1918 októberét követő események, amelyeknek gyászos következményeitől még mindig szenvedünk, teljesen meggátoltak munkámban, 1918 óta nincs újabb kompozícióm.

A legnagyobb örömmel mennék Londonba, de nem tudom még, hogy Fachiri asszony segítségével sikerül-e ez a vállalkozás vagy sem.

Látom leveléből és »Sackbut«-jának számaiból, hogy hadjáratot folytat Strawinsky, Debussy stb. ádáz hívei ellen. Lehetséges, hogy Angliában sok a túlzás e téren, ami indokolja a Sackbut hadüzenetét az említett zeneszerzők elvakult bámulóival szemben. Mégis meg kell vallanom: Debussyt én nagyra becsülöm; és bár alkotóerejének köre meglehetősen korlátozott, korunk zenéjét mégis olyan művekkel gazdagította, amelyek néha mesterkéltek (maniérés) ugyan, de valóban értékesek. Modorosságának (mani?re) utánzói persze elviselhetetlenek.

Ami Strawinskyt illeti, tőle csak a »Sacre du printemps«, a »Rossignol« zongoraátiratát és a »3 Chants japonaises« partitúráját ismerem. De ez a három mű nagy hatást tett rám. Igaz, látom bizonyos modorosságok túl sűrű ismétlődésének nyomait, valamint egy nagy koncepció hiányát; ezek a hiányosságok azonban eddig nem zavartak. Nagyon szeretném tudni, miként fejlődött 1914 óta; de – sajnos – jelenlegi helyzetünkben nem vásárolhatunk egyetlen könyvet vagy kottafüzetet sem, ami külföldről jön.

Schönbergtől csak »Klavierstück«-jeit ismerem (nálunk Budapesten soha nem adták elő egyetlen művét sem). Zenéje nekem kissé idegen, de olyan új lehetőségekre mutatott rá a zenében, amelyeket ő előtte csak gyanítottak. Tudom, hogy Angliában (Goossens!) azzal vádolják zenémet, hogy túlságosan hatott rá Schönberg, én magam műveimet, még a legutóbbiakat is, annyira alapvetően különbözőnek érzem Schönberg műveitől! Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy 12. opuszomig egyáltalán semmit sem ismertem Schönbergtől.

A legnagyobb hatással országunk parasztzenéje volt rám. Talán érdekelni fogja hogy tizenöt évig gyűjtöttem a magyar, szlovák, román parasztok zenéjét (sőt Biskra környéki arab parasztokéit is), és hogy ezzel a kutatással nemcsak zenei, szigorúan tudományos szempontból is foglalkoztam. Életem második célja volt ez a kutatás, amelyet – a háború ellenére – 1918-ig folytathattam. Ettől az évtől kezdve politikai és gazdasági helyzetünk annyira megváltozott, hogy mindörökre le kellett mondanom erről a nekem oly kedves és fontos foglalkozásról.

Nagy érdeklődéssel várom a Sackbut 7-ik számát, amit Ön megígért; elég jól olvasok angolul, csak az írás esik kicsit nehezemre.

Mielőtt befejezném ezt a levelet, szeretném felhívni figyelmét egy kiváló magyar zeneszerzőre: Kodály Zoltánra. Sajnálatos, hogy mindmáig csak két művét adhatta ki; de ez évtől kezdve művei folyamatosan jelennek meg az Universal Editionnál. Kiadott műveinek egyikét - egy vonósnégyest - Zürichben előadták egy »Ton künstierfest« alkalmával, ahol Delius úrnak, akitől ugyanakkor a »Brigg Fair«-t játszották, igen tetszett. Legutolsó szerzeményéről - egy vonóstrióról – ismertetést küldtem a »Musical Courier«-nak New Yorkba, ami az aug. 16-i számban jelent meg.

Éppen most kaptam meg második, nov. 20-i levelét. Természetesen nagy örömmel küldök időnként cikkeket az Ön folyóiratának (német nyelven); csak arra kérem, várjon egy kis ideig, mert néhány más munkát kell előbb befejeznem.

Lajtha Úr, akivel nagyon jó baráti kapcsolatban vagyok, nem volt tanítványom; zeneszerzői tanulmányait Zeneakadémiánkon végezte, ahol én csak zongorát tanítok. Csak három műve jelent meg (valamennyi zongorára), ezeket el fogja Önnek küldeni. Többi művét – kamarazene, zenekari darabok – nem adták ki, de még csak nem is játszották soha, mert »túl nehezek« (ahogy ezt nálunk mondják); egyébként nem is tesz semmit ennek érdekében, vagy műveinek propagálásáért. Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk.

Fogadja, Uram, igaz nagyrabecsülésem kifejezését,

Bartók Béla”

Igen rövid, igen hasznos összefoglalása munkának, barátoknak és ellenségeknek. Debussyt szeressük, Strawinskyt elismerjük, Schönberget nem. Ami sok, az sok. Akit pedig ő nem említ, az nincs is. Csak Kodály úr és Lajtha úr. Ez nem túl szép, de igaz. A lakcím, I. kerület, Gyopár utca, Lukács György atyjának, a dúsgazdag L. Józsefnek a gellérthegyi palotája, ahol Bartókék – átmenetileg – laknak. Több művet is ír itt, A magyar népdalról szóló összefoglaló könyvét, a Rögtönzések magyar népdalokra és az I. hegedű–zongoraszonáta itt született. Utóbbi az egyik Arányi-lány, a londoni hegedűművésszé lett Jelly számára íródott. Mindhiába: Jelly, akár csak Geyer Stefi csak a zeneszerzőt óhajtja látni az ő kedves Bélájában, semmi többet.

Aztán Párizsból egy levél Mártának, a feleségnek, kinek tizenhárom esztendős szolgálata egy év múlva lejár:

„Páris, 1922. ápr. 10.

Hát a párisi koncert is megvolt!

Itt ugyan hiányzott a sajtó nagy lármája, és valószínűleg hiányozni is fog, de viszont a zenészek jelenléte és lelkesedése tette melegebbé az eseményt a londoninál. Az 5 órakor kezdődő koncert után este 8-kor vacsora volt Pruniéres-éknél (sans cérémonie), amelyen jelen voltak: Ravel, Szymanowsky és Strawinsky és – Bartók. Szóval – valósággal zenetörténelmi nevezetességű esemény volt (amint Arányi Jelly mondja), csak éppen még Schönberg hiányzott. Vacsora után jöttek még: Milhaud, Poulenc, Honegger, Albert Roussel, továbbá Marya Freund, Caplet (dirigens) és még sok más zenész és amateur. Ez előtt az igazán válogatott társaság előtt még egyszer eljátszottuk a Hegedű-zongora szonátát. Ravel tőlem jobbra ült, és nekem lapozott, tőlem balra Milhaud nézett a kottába, Jellynek Poulenc lapozott. Nagy lelkesedés volt, de nemcsak a szonátáért, hanem Jelly játékáért is. »Mais c’est merveilleux« »c ’est extraordinaire«, c’est tudj’ isten, micsoda. Úgy szerették Jellyt, majd megették. De mondta is Jelly, hogy a díszes társaság – a világ legnevezetesebb zeneszerzőinek legalábbis több mint a fele – úgy »megihlette őt«, hogy olyan szépen játszottunk, mint még soha. A szonátáról kijelentették, hogy »c’est une merveille«, és hogy az utolsó nem tom hány év legszebb hegedűszonátája (persze a franciák egy kicsit bőkezűek a dicséretben). (Pruniéres a Sorbonne-on tartott előadásában kijelentette, hogy: Magyarország – egyetlen ember – Béla Bartók. Ő nemcsak nagy magyar zeneszerző, hanem napjaink egyik legnagyobb zenésze.) Ravelnek és Poulenc-nak a 2. és 3. tétel, Milhaudnak az 1., Strawinszkynak a 3. tetszik legjobban. Utóbbinak ezt a véleményét csak közvetve tudtam meg, mert ő búcsú nélkül távozott máshová; ma pedig – mikor újra találkoztunk, csak annyit mondott, hogy merveilleux pianista vagyok és hogy nagyszerű új dolgokat találtam ki a hegedűre (technikailag) »vajjon hegedűs vagyok-e«?

Vacsoránál Strawinsky mellett ültem. – Nálam tán valamivel kisebb, sovány emberke, ajkai, orra némileg brutálisak, szeme kissé kidülledt, haja sötétszőkés, hátul gyér. Gigerlisen öltözködik, finom parfumillatot áraszt. Kissé brutálisan beszél, a németeket (akik »mindenben tökéletesek«) gyűlöli, állandóan »boche«-oknak nevezi. Nem éppen szerény – de érdekes ember, aki azt hiszem, szavaival is éppúgy vág és lebunkóz, mint zenéjével. Persze mindazt nem írhatom meg, amikről beszéltünk, de hiszen majd elmondom, jól megjegyeztem magamnak. Ravellel kevesebbet beszéltem – nálam sokkal kisebb, egészen vékony; szarkasztikus beszédű.

Pruniéres emlékkönyvébe beíratta nevünket (kottapéldákkal, dátummal), láthatólag nagyon büszke volt ránk, illetve jelenlétünkre házában.

Tegnap Madame Dubost-nál játszottunk, Jelly is megvolt híva 300 frankért. Ez egészen váratlanul jött (mert eleinte csak én voltam szerződtetve), nagyon örültem neki, éppúgy nagy sikerének a válogatott zenészeknél, mert Londonban annyit fáradt értem és annyiszor játszott velem ingyen. Egészen furcsa, hogy a szonátát eddig már 6-szor játszottuk félig vagy teljesen nyilvánosan, és hogy Pesten még senki sem hallotta! – Az I. román tánccal sírba visznek az emberek; Londonban Calvocoressi fütyülte állandóan, itt meg Pruniéres! (…) Az itteni koncertről eddig az »Eclair«-ben jelent meg rövid, de jó kritika; a »Temps« fog még tudtommal hosszabb cikket hozni. (…) Itt kb. 40-50 frankot költök naponta (mindenestül). Pruniéres azt mondta (vagy tán erről már írtam?), hogy évente el kell jönnöm Párizsba, majd ő lehetővé teszi a dolgot. Majd meglátjuk. B.”

(folytatjuk)